Az Elveszett Utak: Egy Apa Vallomása a Meg Nem Élt Álmokról
– Miért nem mentél el, apa? – kérdezte Dóra, a lányom, miközben az ablakon túl az eső monoton kopogását hallgattuk. A kérdés egyszerű volt, mégis úgy hasított belém, mint egy régi seb, amit sosem hagytam igazán begyógyulni.
A konyhaasztalnál ültem, előttem egy félig üres pohár borral, és csak néztem a lányomat. A szemeiben ott volt minden: a csalódás, a kíváncsiság, az a fajta harag, amit csak azok éreznek, akik szerettek valaha igazán.
– Mire gondolsz? – próbáltam időt nyerni.
– Arra, hogy sosem utaztál. Hogy mindig csak dolgoztál. Hogy sosem voltál ott igazán. – A hangja remegett, de nem sírt. Dóra már rég megtanulta visszatartani a könnyeit.
A szavak visszhangzottak bennem. Az egész életem egyetlen hosszú kompromisszum volt. Mindig azt mondtam magamnak: majd egyszer. Majd ha lesz pénz, majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek, majd ha már nem kell annyit dolgozni. De az a nap sosem jött el.
Fiatalon nagy álmaim voltak. Mindig is szerettem volna bejárni Európát. A barátaim – Gábor, Zsuzsa és Laci – mind elindultak valamerre. Gábor Párizsban lett szakács, Zsuzsa Bécsben tanított magyar irodalmat, Laci pedig valahol Erdélyben kezdett új életet. Én maradtam. Mert apám azt mondta: „Fiam, a családot nem lehet csak úgy itt hagyni.” És én hittem neki.
Aztán jött Eszter, a feleségem. Szerettük egymást, de a mindennapok lassan felőröltek minket. Két gyerek mellett – Dóra és Marci – minden nap egy harc volt: pénzért, időért, egymásért. Eszter gyakran mondogatta: „Miért nem vagy velünk? Miért vagy mindig olyan fáradt?” Nem tudtam válaszolni neki. Csak dolgoztam tovább a gyárban, túlóráztam, hogy legyen mit enni az asztalon.
A gyerekek nőni kezdtek. Dóra érzékeny volt és álmodozó; Marci lázadó és dühös. Egyikük sem értette igazán, miért olyan nehéz nekem kimutatni az érzéseimet. Talán mert engem sem tanítottak meg rá. Apám kemény ember volt; sosem ölelt meg, sosem mondta ki: szeretlek.
Egy nap Dóra tizennyolc éves lett. Megkérdezte tőlem: „Apa, eljössz velem Budapestre? Megnéznénk együtt a várost.” Akkor is nemet mondtam. Munka volt, fáradtság volt – vagy csak félelem attól, hogy valami újat kell csinálnom.
Most itt ülök hatvanöt évesen, egyedül ebben a házban. Eszter elment tíz éve; Marci Németországban él, ritkán hív fel. Dóra néha meglátogat, de már ő is inkább csak kötelességből.
Az ablakon túl az eső egyre erősebben zuhogott. Dóra csendben ült velem szemben.
– Sajnálom – mondtam végül halkan.
– Mit sajnálsz? – kérdezte.
– Hogy nem voltam ott. Hogy nem utaztam veletek. Hogy nem mutattam meg nektek a világot… vagy legalább azt, hogy szeretlek benneteket.
Dóra sóhajtott.
– Még most sem késő – mondta halkan.
De tudtam, hogy ez már nem igaz. Az idő elszaladt mellettem; az álmokból csak emlékek maradtak.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Az emlékek kísértettek: egy fiatal fiú képe, aki még hitt abban, hogy egyszer majd minden más lesz; egy apa arca, aki sosem tudott igazán szeretni; egy férfié, aki mindig csak várt valamire, ami sosem jött el.
Másnap reggel Dóra már nem volt ott. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Apa, vigyázz magadra! Szeretlek.”
Sokáig néztem azt a papírt. Vajon tényleg lehet még változtatni? Vagy vannak utak, amiket ha egyszer kihagyunk, már sosem találunk vissza rájuk?
Talán ti tudjátok a választ… Vajon hányan élünk így? Hányan bánjuk meg azokat az utakat, amiket sosem mertünk bejárni? És vajon lehet még újrakezdeni hatvanöt évesen?