Amikor a Nagymama Beköltözött – Egy Házasság Határán

– Már megint eltűnt! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a cipőmet kapkodva próbáltam felhúzni. A férjem, Gábor, csak némán állt az előszobában, kezében a nagymama kopott kabátjával.

– Ne aggódj, biztosan csak a boltig ment – mondta halkan, de a hangjában ott remegett a bizonytalanság.

Tudtam, hogy nem így van. Már harmadszor fordult elő ebben a hónapban, hogy Ilonka néni – Gábor nagymamája – egyszerűen eltűnt. Az orvosok szerint Alzheimer-kórja gyorsan romlik. Néha rám néz, és azt kérdezi: „Kicsoda maga?” Máskor meg úgy beszél hozzám, mintha még mindig az ötvenes években lennénk, és én lennék a szomszéd kislány.

Amikor Gábor először hozta szóba, hogy Ilonka néni hozzánk költözzön, tiltakoztam. Nem azért, mert nem szerettem volna segíteni. De van két kisgyerekünk, egy háromszobás panelban élünk Zuglóban, és én is dolgozom. Tudtam, hogy ez túl sok lesz nekünk. Gábor viszont hajthatatlan volt.

– Ő nevelt fel engem, amikor anyám meghalt. Nem hagyhatom magára! – mondta könnyes szemmel.

Próbáltam érvelni: – De Gábor, ez nem csak rólad szól! A gyerekek félnek tőle, amikor kiabál vagy furcsán viselkedik. Én sem tudok így dolgozni otthonról. És ha megint eltűnik?

– Akkor majd keresünk! – vágta rá dühösen.

Aznap este nem szólt hozzám. Másnap Ilonka néni már nálunk volt. Az első héten még próbáltam türelmes lenni. De amikor éjjel arra ébredtem, hogy valaki matat a konyhában, és Ilonka néni a hűtő előtt állt pizsamában, azt hajtogatta: „Hol van az én Pista bácsim?”, akkor rájöttem: ez nem fog menni.

A gyerekek is egyre nyugtalanabbak lettek. Anna, az ötéves lányunk sírva jött oda hozzám:

– Anya, miért kiabál mindig a mama? És miért mondja azt, hogy én vagyok Marika?

Nem tudtam mit mondani neki. Próbáltam elmagyarázni, hogy Ilonka néni beteg, de Anna csak még jobban félt tőle.

Egyik este Gáborral leültünk beszélgetni.

– Ez így nem mehet tovább – mondtam halkan. – A gyerekek félnek tőle. Én is félek. És te is látod, hogy mennyire le vagyunk terhelve.

– Akkor mit akarsz? Hogy rakjam ki az utcára? – kérdezte dühösen.

– Nem ezt mondtam! De talán egy idősek otthona… vagy valami szakellátás…

Gábor felpattant.

– Soha! Nem fogom otthonba dugni! Ha neked ez ennyire fontos, akkor inkább elmegyek!

A következő napokban alig beszéltünk egymással. Gábor egyre többet dolgozott, késő estig bent maradt az irodában. Én pedig egyedül maradtam Ilonka nénivel és a gyerekekkel. Egyik délután Ilonka néni eltűnt. A szomszéd szólt át, hogy látta őt a villamosmegállóban pizsamában.

Akkor tört el bennem valami. Sírtam, remegtem az idegességtől, és amikor Gábor hazaért, kitört belőlem minden:

– Ez így nem mehet tovább! Nem bírom! Vagy ő, vagy én!

Gábor csendben összepakolta a ruháit.

– Ha nem tudod elfogadni az én családomat, akkor nincs miről beszélnünk – mondta fojtott hangon.

Aznap este elment. A gyerekek sírtak utána. Én pedig csak ültem a konyhában Ilonka nénivel szemben, aki rám nézett üres tekintettel:

– Maga ki is?

Azóta minden nap küzdelem. Próbálom tartani magam a gyerekek előtt, de éjszakánként sírok. Néha azon gondolkodom: tényleg én vagyok az önző? Tényleg nem lehetett volna másképp csinálni? Vajon hány magyar család küzd ugyanígy? Miért kell választani a szeretteink között?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni úgy, hogy közben mindenki mást vár el tőled?”