Anyám segítene lakást venni, de a férjem az apjának adná a pénzt – Hol van az otthonunk helye?

– Nem bírom tovább, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a fáradtságtól. A kisfiunk, Marci, épp akkor kezdett el sírni a szobában, de most nem tudtam rá figyelni. – Egyszerűen nem bírom ezt a bizonytalanságot! Ma is szóltak, hogy jövő hónaptól emelik a lakbért.

Gábor sóhajtott, és a homlokát dörzsölte. – Tudom, Zsófi. De mit tehetnénk? Nem tudunk többet fizetni, és nincs más albérlet a környéken, ami megfizethető lenne.

– Anyám felajánlotta, hogy segít az önerőben – mondtam halkan. – Tudod, hogy mennyit jelentene ez nekünk? Végre lehetne egy saját lakásunk. Nem kellene minden hónapban rettegni, hogy mikor tesznek ki minket.

Gábor arca megkeményedett. – Az én apám meg kórházban van, Zsófi! Tudod jól, hogy mennyire rosszul van. Az orvosok szerint csak akkor van esélye felépülni, ha magánklinikára megyünk vele. Az is pénzbe kerül.

A szívem összeszorult. Mindketten igazat mondtunk. Anyám egész életében spórolt, hogy egyszer majd segíthessen nekem. Gábor apja pedig tényleg nagyon beteg volt; már hónapok óta csak árnyéka önmagának.

Aznap este nem aludtam. Marci mellett feküdtem az ágyban, hallgattam Gábor egyenletes légzését, és azon gondolkodtam: vajon önző vagyok-e, ha azt akarom, hogy végre legyen egy saját otthonunk? Vagy Gábor az, aki inkább az apját mentené meg minden áron?

Másnap anyám átjött. Egy doboz süteményt hozott, és leült mellém a konyhában.

– Kislányom – kezdte halkan –, tudom, hogy nehéz most nektek. De én tényleg szeretném, ha végre biztonságban lennétek. Nem akarom, hogy Marci is úgy nőjön fel, mint te: mindig költözve, mindig bizonytalanságban.

– Anya – mondtam elcsukló hangon –, Gábor apja nagyon beteg. Ő azt szeretné, ha inkább neki adnánk a pénzt.

Anyám arca megkeményedett. – Értem én, de gondolj magatokra is! Ha most nem léptek, sosem lesz saját otthonotok. És mi lesz Marcival? Egy gyereknek stabilitás kell.

Este Gábor későn jött haza. Láttam rajta a feszültséget.

– Beszéltem anyámmal – mondta halkan. – Azt mondja, apa már nem bírja sokáig az állami kórházban. Ha nem viszik át magánba, lehet, hogy… – elharapta a mondatot.

– És ha most nem veszünk lakást? – kérdeztem csendesen. – Mi lesz velünk? Mi lesz Marcival?

Gábor leült mellém.

– Zsófi, én nem tudom eldönteni helyetted. De nekem apa az egyetlen családom. Ha most nem segítünk rajta, lehet, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem.

Napokig csak kerülgettük egymást. Marci egyre nyűgösebb lett; érezte ő is a feszültséget. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam; mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

Egyik este Gábor anyja hívott fel.

– Zsófi drágám – szólt bele sírós hangon –, kérlek… ha tudtok segíteni apának… én már mindent eladtam, ami mozdítható volt.

Letettem a telefont és sírtam. Anyám közben üzenetet írt: „Ne hagyd magad! Ez a ti jövőtök!”

Aztán egy vasárnap délután összeültünk mindannyian: anyám, Gábor és én. Marci épp aludt.

– Én azt mondom – kezdte anyám –, hogy ezt a pénzt lakásra kell költeni. Ez volt az apád kívánsága is még életében. Hogy neked legyen otthonod.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Értem én… de az én apám még él. És szenved.

Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.

– Mi lenne – szólaltam meg végül –, ha feleznénk a pénzt? Felhasználjuk egy részét apád kezelésére, a másikat pedig félretesszük lakásra?

Anyám megrázta a fejét.

– Kevés lesz mindkettőre. Akkor egyik sem ér semmit igazán.

Gábor rám nézett könnyes szemmel.

– Zsófi… én nem akarom elveszíteni apát.

Éreztem, ahogy bennem is valami eltörik. Hogy lehet választani két családtag között? Hogy lehet eldönteni: a jövő vagy a jelen fontosabb?

Végül úgy döntöttünk: Gábor apját támogatjuk. Anyám csalódott volt; hetekig nem beszélt velem rendesen. A lakás álma szertefoszlott egy időre. Marci továbbra is albérletben nőtt fel; minden évben új helyre költöztünk.

Gábor apja végül meghalt pár hónappal később. Gábor sokáig magát hibáztatta; én pedig próbáltam erős maradni mindkettőnk helyett.

Most, évekkel később is gyakran eszembe jut: vajon jól döntöttünk? Mi lett volna, ha akkor önzőbb vagyok? Ha inkább Marcira és magunkra gondolok? Vagy tényleg csak ennyi jutott nekünk ebben az életben?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Van olyan döntés az életben, amire nincs jó válasz?