Hitem és türelmem próbája: Együttélés az anyósommal

– Már megint nem úgy csináltad, ahogy mondtam, Zsuzsa! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhában álltam, és próbáltam a vasárnapi ebédhez krumplit pucolni. A hangja éles volt, mint a kés a kezemben, és éreztem, ahogy a torkomban összeszorul valami. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, fejét a tenyerébe temetve, mintha nem hallaná a szóváltást. De tudtam, hogy hallja. Mindig hallja.

Nem így képzeltem el a házasságot. Amikor Gáborral összekötöttük az életünket, azt hittem, majd lesz egy kis lakásunk valahol Zuglóban vagy Újpesten, ahol csak mi ketten élünk. Ehelyett a sors – vagy inkább a lakáshitelek és az albérletárak – úgy hozta, hogy Gábor szüleinél húztuk meg magunkat. A lakás kicsi volt: két szoba, egy apró konyha, fürdőszoba közös használatban. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, hogyan beszélek Gáborhoz. Néha úgy éreztem, mintha nem is feleség lennék, hanem egy rosszul fizetett bejárónő.

Az első hónapokban próbáltam kedves lenni. Mosolyogtam, bólogattam, még akkor is, amikor Ilona néni a fejem felett döntött el mindent. De egy idő után elfogyott a türelmem. Egy este Gáborral ültem a kanapén, amikor halkan megszólaltam:

– Meddig kell még ezt csinálnunk? Nem bírom tovább.

Gábor csak vállat vont.

– Tudod, hogy nincs pénzünk külön menni. Anyámnak is szüksége van ránk… főleg most apám halála után.

Ez igaz volt. Az apósom tavaly halt meg hirtelen szívrohamban. Azóta Ilona néni még inkább kapaszkodott belénk – főleg Gáborba. Néha úgy éreztem, mintha vetélytársa lennék a saját férjem szeretetéért.

A feszültség napról napra nőtt. Egyik este Ilona néni bejött a szobánkba anélkül, hogy kopogott volna.

– Zsuzsa, holnap jönnek a rokonok vidékről. Ugye tudod, hogy te fogod főzni az ebédet? És ne felejtsd el: János bácsi nem szereti a paprikát!

A hangja parancsoló volt. Gábor csak nézett rám bocsánatkérően.

Aznap este sírva fakadtam a fürdőszobában. A csempe hideg volt a hátam mögött, a könnyeim forrók az arcomon. Kérdeztem magamtól: Miért pont én? Miért kell nekem ezt elviselnem? Hol van az igazság?

Aztán eszembe jutottak nagymamám szavai: „Ha nem tudod megváltoztatni a helyzetet, változtass magadon.” Elkezdtem imádkozni. Nem voltam különösebben vallásos korábban – templomba is csak karácsonykor mentem –, de most minden este csendben kértem Istent: adjon erőt és türelmet.

Az ima lassan változtatott rajtam. Nem lett könnyebb Ilona nénivel élni – sőt! –, de valahogy már nem fájt annyira minden beszólása. Egy reggel például odajött hozzám kávéval:

– Tudom, hogy nem könnyű velem – mondta halkan. – De félek egyedül.

A hangjában ott volt az őszinteség és a magány. Akkor először láttam benne nem csak az anyóst, hanem egy idős asszonyt is, aki elvesztette a társát és fél attól, hogy magára marad.

Ettől kezdve próbáltam másképp nézni rá. Amikor kritizált vagy utasítgatott, már nem csak bosszankodtam. Megpróbáltam megérteni az indítékait. Persze voltak napok, amikor semmi sem segített: amikor Ilona néni egész nap morgott vagy amikor Gábor teljesen kivonta magát minden konfliktusból.

Egy vasárnap délután nagy veszekedés tört ki köztünk. Ilona néni azt mondta:

– Te sosem fogsz igazi családtag lenni!

Ez annyira fájt, hogy kirohantam a lakásból. A Duna-parton sétáltam órákig. Gondolkodtam: tényleg sosem fogad el? Vagy csak én nem engedem közel magamhoz?

Hazafelé menet betértem egy kis templomba. Leültem hátul és csak ültem csendben. Nem kértem semmit – csak hallgattam a saját lélegzetemet és azt a halk zenét, ami valahonnan szólt.

Aznap este bocsánatot kértem Ilona nénitől – és ő is tőlem. Nem lettünk barátnők egyik napról a másikra, de valami megváltozott köztünk.

Azóta is együtt élünk. Néha még mindig nehéz – főleg amikor Gábor késő estig dolgozik és ketten maradunk otthon –, de már tudom: nem vagyok egyedül. A hitem és az ima segít átvészelni a legnehezebb napokat is.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik magukat csapdában egy családi helyzetben? És vajon hányan mernek segítséget kérni – akár Istentől, akár egymástól?