Két testvér, avagy hogyan rendezte el mindent az élet – Egy magyar család története

– Nem akarok többé hallani róla! – kiáltottam, miközben becsaptam a szobám ajtaját. A hangom visszhangzott a panelház vékony falai között, és tudtam, hogy anyám sírva rogy le a konyhában. De akkor már nem érdekelt. Tizenhét éves voltam, dühös és elveszett. Aznap este minden megváltozott.

Gyerekkoromban csak ketten voltunk anyával. Apám elment, amikor még óvodás voltam. Sosem kérdeztem róla, mert anyám mindig azt mondta: „Peti, mi ketten vagyunk egymásnak elég.” És tényleg így volt. A lakótelepi játszótéren mindig ő várt rám, együtt tanultunk, együtt nevettünk, együtt sírtunk, amikor nem volt pénz új cipőre vagy amikor a szomszéd néni megint panaszkodott ránk.

Aztán egyszer csak minden megváltozott. Anyám egyre többször jött haza későn. Először azt mondta, túlórázik a kórházban – nővérként dolgozott a Szent Imrében –, de aztán egyre gyakrabban láttam rajta, hogy valami más van a háttérben. Egy este, amikor épp a matek házimat próbáltam megoldani, bejött a szobámba.

– Peti, beszélnünk kell – mondta halkan.

– Most? – morogtam.

– Most.

Leült mellém az ágyra. Éreztem a parfümjét, amit csak ünnepekkor használt.

– Van valaki az életemben. Tamásnak hívják. Szeretném, ha megismernéd.

Felnéztem rá. A szeme csillogott, de mintha félelem is lett volna benne.

– Nekem nincs szükségem másra – mondtam dacosan.

– Tudom, de nekem igen. És neked is jó lenne egy férfi a házban.

– Nem akarok apapótlékot! – vágtam rá.

Anyám csak sóhajtott. Akkor még nem értettem, mennyire magányos lehetett mellettem.

Néhány hét múlva Tamás beköltözött hozzánk. Magas volt és pocakos, mindig viccelődött velem, de én csak morcosan válaszoltam neki. Anyám boldognak tűnt, és ez bosszantott. Úgy éreztem, elveszítem őt.

Aztán jött a hír: anyám terhes. Először azt hittem, viccel. De nem volt az. Tamás örült, anyám is örült – csak én nem tudtam mit kezdeni az egésszel.

– Most már tényleg felesleges vagyok – mondtam egy este Zsófinak, a legjobb barátomnak a játszótéren.

– Ne hülyéskedj! Egy kistesó tök jó dolog! – próbált vigasztalni.

– Neked könnyű mondani. Neked rendes családod van.

Zsófi csak vállat vont. Akkor még nem tudtam, mennyire igaza lesz később.

A terhesség nehéz volt. Anyám sokat feküdt, Tamás mindent megtett érte – főzött, takarított –, de én csak egyre jobban bezárkóztam. Aztán eljött a nap: megszületett Bence.

Az első pillanatban furcsa érzésem volt. Bence kicsi volt és sápadt, az orvosok aggódva suttogtak valamit anyám füle hallatára.

Két nap múlva Tamás leült mellém a nappaliban.

– Peti… baj van Bencével. Az orvosok szerint agyi bénulása van. Nem biztos, hogy valaha járni fog.

Nem értettem semmit. Csak ültem ott és bámultam magam elé.

– Ez azt jelenti…? – kérdeztem halkan.

– Hogy sok minden más lesz mostantól – mondta Tamás csendesen.

Anyám hetekig sírt. Éjszakánként hallottam a zokogását a falon keresztül. Tamás próbált erős lenni, de néha ő is összetört. Én pedig… én haragudtam mindenkire. Anyára, Tamásra, Bencére is. Miért pont velünk történt ez?

Az iskolában semmi sem érdekelt többé. A tanárok panaszkodtak anyámnak, hogy romlanak a jegyeim. A barátaim elmaradtak mellőlem – ki akart volna egy olyan sráccal lógni, akinek fogyatékos öccse van?

Egy este anyám bejött hozzám.

– Peti… segíts nekem! Nem bírom egyedül! – zokogta.

Először dühös voltam rá: miért nekem kell segítenem? De aztán megláttam az arcán a kétségbeesést. Akkor először öleltem át őt úgy igazán felnőttként.

Bence nőtt, ahogy tudott. Minden nap gyógytornára jártunk vele a kerületi rendelőbe. Néha én vittem el babakocsiban villamossal – az emberek bámultak ránk vagy sajnálkozva félrenéztek. Egy idős néni egyszer odasúgta: „Szegény gyerek…”

Dühös lettem rá is: mit tud ő rólunk?

Az évek teltek. Bence sosem tanult meg járni rendesen, de beszélni annál inkább: folyton kérdezett mindent, csacsogott és nevetett. Néha úgy éreztem, ő az egyetlen fény ebben a sötét lakásban.

Tamás közben elvesztette az állását – leépítés volt a gyárban –, anyám túlórázott éjjel-nappal. Pénzünk alig volt: néha csak krumplileves jutott vacsorára vagy pár szelet zsíros kenyér uborkával.

Egy nap Tamás részegen jött haza.

– Elegem van ebből! – ordította anyámnak. – Miért pont velünk történt ez? Miért kell nekem más gyerekét is eltartanom?

Anyám sírva fakadt, Bence pedig rémülten bújt hozzám.

– Ne félj! – suttogtam neki –, én mindig itt leszek neked!

Másnap Tamás elment és soha többé nem láttuk.

Anyám összetört. Hetekig csak vegetáltunk: én vittem Bencét oviba (speciális csoportba járt), főztem rájuk egyszerű ételeket, próbáltam tanulni is valahogy az érettségire készülve.

Egyik este Bence odabújt hozzám az ágyban.

– Peti… te ugye sosem hagysz el engem?

Megszorítottam a kezét.

– Soha! Esküszöm!

Aztán egy nap csoda történt: anyám újra mosolygott. Kapott egy jobb állást egy magánklinikánál, ahol megbecsülték végre. Én is leérettségiztem és elhelyezkedtem egy informatikai cégnél gyakornokként.

Bence lassan iskolás lett – speciális iskolába járt Zuglóba busszal minden reggel. Néha én vittem el munkába menet; ilyenkor mindig megfogta a kezemet és azt mondta:

– Te vagy a legjobb báty!

Sokszor gondolkodtam azon: vajon mi lett volna velünk Bence nélkül? Lehetett volna könnyebb életünk? Talán igen… De akkor sosem tanultam volna meg igazán szeretni és elfogadni másokat.

Most már felnőtt vagyok; Bence tizenhárom éves múlt múlt héten. Még mindig együtt élünk hárman egy kis zuglói panelban – de már nem szégyellem ezt senki előtt.

Mert megtanultam: nem az számít, hogy milyen családba születsz vagy mennyi pénzed van – hanem hogy képes vagy-e szeretni akkor is, amikor minden darabokra hullik körülötted.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: vajon mi lett volna belőlem Bence nélkül? És ti? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg mindenki képes elfogadni azt, amit az élet ad?