Testvéri kötelék – Egy nővér vallomása a megbocsátásról és családi árulásról
– Miért most jössz, amikor már minden rendben van nélküled? – kérdeztem magamban, miközben a bejárati ajtó felé siettem, mert valaki kitartóan csengetett. A szívem hevesen vert, mintha előre tudta volna, hogy ez a reggel nem lesz olyan, mint a többi.
Az ajtóban ott állt Anna, a húgom, akit évek óta nem láttam. A haja kócos volt, a szeme alatt sötét karikák, kabátja gyűrött. Mégis ugyanaz a makacs fény csillogott a szemében, mint gyerekkorunkban, amikor mindenáron az övé kellett legyen az utolsó szó.
– Szia, Zsuzsa – mondta halkan. – Beengedsz?
Egy pillanatig haboztam. Eszembe jutott az a nap, amikor utoljára beszéltünk: ordibálás, könnyek, vádak. Anyánk temetése után történt, amikor Anna mindenkit hibáztatott – főleg engem –, hogy nem vigyáztunk eléggé rá. Azóta csak néha láttam a Facebookon egy-egy képet róla, de sosem írtam rá. Most mégis ott állt előttem.
– Gyere – mondtam végül, és félreálltam az ajtóból.
Anna belépett, ledobta a cipőjét, és körbenézett a lakásban. – Minden ugyanúgy van – jegyezte meg. – Mintha megállt volna az idő.
– Itt legalább nem változik minden nap minden – vágtam vissza csípősen.
Leültünk a konyhában. Két bögre kávét tettem elé, de egyikünk sem ivott bele. Anna idegesen babrálta a bögrét.
– Zsuzsa… tudom, hogy haragszol rám. De most tényleg szükségem van rád. Nincs hova mennem.
Felnevettem, de inkább volt keserűség benne, mint vidámság. – Most? Amikor már mindent elrontottál? Amikor apánk örökségét is elvitted szó nélkül? Amikor mindenkinek azt mondtad, hogy én vagyok az önző?
Anna lehajtotta a fejét. – Tudom. De most bajban vagyok. Elhagytam Lacit. Nem bírtam tovább…
– És hozzám jössz panaszkodni? – csattantam fel. – Amikor anyánk halála után azt mondtad: „Remélem, egyszer te is elveszítesz mindent!” Emlékszel erre?
Anna szeme megtelt könnyel. – Emlékszem… Zsuzsa, sajnálom! Akkor dühös voltam…
– Mindig dühös vagy valakire! – vágtam közbe. – Mindig más hibája! Soha nem vállalod a felelősséget semmiért!
Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.
– Nem tudom, mit vársz tőlem – mondtam végül fáradtan. – Hogy bocsássak meg? Hogy felejtsem el azt a sok évet?
Anna felnézett rám. – Nem tudom… csak… csak szeretném, ha legalább most mellettem lennél. Nincs senkim más.
A szavak súlya rám nehezedett. Eszembe jutottak gyerekkorunk nyarai Balatonon: együtt úsztunk, nevettünk, titkokat suttogtunk egymásnak a takaró alatt. Akkor még azt hittem, semmi sem választhat el minket.
De aztán jött a felnőttkor: Anna mindig bajba keveredett, én mindig mentettem volna… míg egyszer csak elfáradtam.
– Tudod mit? Maradhatsz ma este – mondtam végül. – De holnap beszélünk arról is, ami köztünk történt.
Anna bólintott. Láttam rajta az őszinte megkönnyebbülést.
Az este csendben telt. Anna aludni ment korán; én pedig ültem a nappaliban és néztem a régi családi fotókat. Anyánk mosolya rám nevetett egy megsárgult képről; apánk komoly tekintete mintha azt kérdezné: „Jól döntöttél?”
Másnap reggel Anna már a konyhában ült és teát főzött.
– Zsuzsa… beszélhetünk most?
Sóhajtottam. – Beszéljünk.
– Tudom, hogy elrontottam mindent az örökséggel is… De hidd el, nem volt könnyű nekem sem! Laci verte a gyereket…
Megdermedtem. – Mit mondtál?
– Laci verte Petit… nem tudtam hova menni vele… azért vittem el azt a pénzt is… hogy legyen hova menekülnöm…
A világ egy pillanatra megállt körülöttem. Mindig azt hittem, Anna csak önző és felelőtlen. De most először láttam benne valami mást: félelmet és kétségbeesést.
– Hol van most Peti? – kérdeztem halkan.
– Anyósomnál… de nem akarom ott hagyni tovább…
Felálltam és átöleltem Annát. Ő zokogni kezdett.
– Miért nem szóltál előbb? Miért kellett mindent magadra venned?
– Mert szégyelltem magam… mert azt hittem, úgyis csak leszidsz…
Sokáig csak ültünk egymás mellett némán.
Aznap délután elmentünk együtt Petiért. A kisfiú félve bújt Anna mögé; én lehajoltam hozzá és megsimogattam a fejét.
– Most már minden rendben lesz – mondtam neki halkan.
Az este Anna segített vacsorát főzni; Peti rajzolt az asztalnál. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden régi sérelem eltűnt volna.
De tudtam: a múltat nem lehet csak úgy eltörölni.
Két hétig maradtak nálam. Anna lassan kezdett újra bízni bennem; Peti is feloldódott. Egy este Anna odajött hozzám:
– Zsuzsa… szerinted valaha tényleg megbocsátasz nekem?
Sokáig gondolkodtam a válaszon.
– Nem tudom… De próbálkozom vele minden nap.
Anna bólintott; szemében hála csillant.
Most itt ülök egyedül a konyhában, nézem az üres bögrét és azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hány testvér veszítette el egymást félreértések és kimondatlan szavak miatt? Lehet-e igazán újrakezdeni?
Ti mit gondoltok: tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?