Amikor a családi kötelékek fojtogatnak: Egy pesti család története
– Nem fogunk könyörögni senkinek, Zsófi! – csattant fel anyám, miközben a pékség pultja mögött állt, ujjai fehérlisztesek voltak, arca pedig vörös a düh és a fáradtság keverékétől. – Megoldjuk egyedül!
Ott álltam mellette, a reggeli roham kellős közepén, amikor a környék összes nyugdíjasa és irodistája nálunk veszi meg a kakaós csigát. Azt hittem, csak nekem remeg a kezem, de láttam, hogy anyám is alig bírja visszatartani a könnyeit. A családi pékség mindig is az ő büszkesége volt, apám halála óta pedig az egyetlen kapaszkodónk. De most, hogy a bérlőnk – egy bizonyos Károly bácsi – három hónapja nem fizetett, és az adóhatóság is fenyegetett, minden pillanatban úgy éreztem, hogy összeomlik körülöttünk a világ.
– Anya, beszélhetnénk talán Sárival… – kezdtem óvatosan. Sári a nővérem volt, aki három éve kiköltözött Bécsbe, és azóta is csak ünnepekkor jelentkezett. Anyám szeme villant.
– Nem! Ő választotta ezt az utat. Miért pont most segítene? – sziszegte.
A pékség ajtaján ekkor lépett be nagybátyám, Laci. Mindig is ő volt a család fekete báránya: hangos, szókimondó, és sosem maradt ki egyetlen vitából sem. Most azonban szokatlanul csendes volt.
– Hallottam, hogy bajban vagytok – mondta halkan. – Ha kell, beszélek Károllyal. Tudod, hogy régi haverom.
Anyám csak legyintett.
– Nem kell a szívességed. Megoldjuk.
De Laci nem tágított. Aznap este nálunk vacsorázott – ritka alkalom volt ez –, és miközben anyám a maradék lecsót melegítette, Laci elővette a pálinkás üveget.
– Nézd, Éva – kezdte anyámnak –, tudom, hogy büszke vagy. De most nem az számít. Ha elveszíted ezt a pékséget, mi marad neked? Zsófi? Ő is elmegy majd egyszer.
Anyám csak hallgatott. Éreztem, hogy valami megmozdult benne.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Hallottam anyám halk sírását a fal túloldaláról. Másnap reggel azonban újra kemény volt az arca.
– Zsófi, menj el Károlyhoz. Mondd meg neki, hogy vagy fizet, vagy ki kell költöznie.
Elindultam hát Károly bácsihoz. Az öreg egyedül élt egy sötét albérletben; amikor beléptem, éppen egy régi magyar nótát hallgatott rádión.
– Tudom, miért jöttél – mondta fáradtan. – Nincs pénzem. De ha kidobtok innen… nem tudom, mi lesz velem.
Megszántam őt. Visszamentem anyámhoz.
– Anya, nem tehetjük ezt vele…
Anyám először dühös lett.
– És velünk ki törődik? Ki segít nekünk?
Aztán elcsendesedett. Leült mellém az asztalhoz.
– Néha azt érzem, mintha mindenki csak kihasználna minket – suttogta. – Apád halála óta csak dolgozom… és mégis mindig baj van.
Ekkor csörgött meg a telefon. Sári volt az. Anyám először nem akarta felvenni, de végül mégis megtette.
– Szia anya… Hallottam Lacitól, hogy bajban vagytok…
A beszélgetés hosszú volt és fájdalmas. Sári sírt, anyám sírt. Végül Sári azt mondta:
– Haza akarok jönni segíteni.
Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Sári hazaköltözött; együtt dolgoztunk a pékségben. Laci segített új bérlőt találni Károly bácsi helyére – de előtte összedobtuk neki az első havi albérletet egy másik lakásban.
A családunk újra együtt volt. A pékség lassan magára talált; anyám arca kisimultabb lett. Egy este együtt ültünk le vacsorázni – először évek óta –, és mindannyian nevettünk valamin, amit apánk mondott volna.
De tudtam: mindez csak azért sikerült, mert végre elfogadtuk egymást – hibákkal együtt.
Most itt ülök a pékség hátsó szobájában, nézem anyámat és Sári mosolyát, hallgatom Laci hangos nevetését. Vajon tényleg csak akkor találunk vissza egymáshoz, amikor már majdnem mindent elveszítettünk? Miért olyan nehéz kimondani: szükségem van rád?