Az agglegény vallomása: Miért félnek a férfiak az elköteleződéstől?

– Már megint egyedül jössz, Márton? – kérdezte anyám a vasárnapi ebédnél, miközben a húslevest szedte. A hangjában ott bujkált a csalódottság, amit már megszoktam, de most valahogy mégis jobban fájt. A húgom, Eszter, a férjével és két gyerekkel ült mellettem, apám pedig csak csendben nézett rám, mintha azt várná, hogy végre bejelentsem: „Igen, anya, van valakim, és hamarosan esküvő lesz.”

De nem volt. És nem is tudtam volna hazudni.

Harmincnyolc éves vagyok. Budapesten élek egy kétszobás lakásban a XIII. kerületben. Van munkám – projektvezető vagyok egy informatikai cégnél –, van autóm, van hobbim, vannak barátaim. Mégis, minden családi összejövetelen úgy érzem magam, mint egy selejtes termék, amit visszavittek a boltba.

A barátaim közül szinte mindenki házas. Néhányan már el is váltak, de legalább megpróbálták. Én viszont mindig csak próbálkozom. Volt pár hosszabb kapcsolatom – Anna három évig volt mellettem, aztán jött Dóri, akivel majdnem összeköltöztünk –, de valahogy mindig eljött az a pont, amikor úgy éreztem: nem tudom megtenni a következő lépést.

A legutóbbi szakításom után hónapokig nem tudtam aludni. Dóri sírva kérdezte: – Márton, miért nem akarsz velem élni? Miért nem vagy képes elköteleződni? – És én csak álltam ott némán, mert nem tudtam megfogalmazni azt a furcsa szorongást, ami minden alkalommal rám tör, amikor valaki túl közel kerül hozzám.

A munkahelyemen is érzem a nyomást. A kollégáim gyakran viccelődnek: – Na mi van, Márton, még mindig agglegény vagy? Mikor lesz már lagzi? – És ilyenkor csak mosolygok, de belül forr bennem a düh és a szégyen. Mintha valami baj lenne velem.

Pedig próbálkoztam. Tényleg. Regisztráltam társkeresőkre – Randivonal, Tinder –, elmentem vakrandikra is. Egyik alkalommal egy kávézóban találkoztam Zsuzsával. Kedves volt, okos és gyönyörű. De már az első beszélgetésnél szóba hozta: – Én már nem akarok játszmázni. Komoly kapcsolatot keresek. Házasságot. Gyereket. – És én ott ültem vele szemben, és azt éreztem: menekülni akarok.

Miért van ez? Miért érzem azt, hogy minden nő csak egy célt lát bennem: hogy végre valakihez hozzámenjen? Hol marad az ismerkedés öröme? Hol marad az a pillanat, amikor csak úgy együtt vagyunk, mindenféle elvárás nélkül?

A családom szerint önző vagyok. Anyám gyakran mondja: – Mártonkám, hát nem akarod, hogy legyen kihez hazamenni? Nem akarod megélni az apaság örömét? – De mi van akkor, ha én félek attól, hogy elveszítem önmagam? Hogy egy kapcsolatban fel kell adnom mindazt, amit eddig felépítettem?

Emlékszem egy veszekedésre Annával. Egy este későn értem haza a munkából. Fáradt voltam, csak pihenni akartam. Ő viszont várta tőlem a figyelmet, a beszélgetést. – Mindig csak magaddal törődsz! – kiabálta. – Soha nem gondolsz ránk! – És én akkor döbbentem rá: talán tényleg nem vagyok képes kompromisszumokra.

De vajon tényleg csak erről van szó? Vagy arról is, hogy ma Magyarországon olyan elvárások nehezednek ránk férfiakra – jó munkahely, saját lakás, autó, stabil egzisztencia –, hogy mire mindezt elérjük, már nincs energiánk lelkileg is megnyílni valakinek?

A barátaim közül Tamás az egyetlen, aki megérti ezt. Ő is sokáig volt egyedülálló. Egy este sörözés közben mondta: – Tudod, Márton, szerintem nem velünk van a baj. Egyszerűen túl sokat várnak tőlünk. Mindenki azt akarja, hogy tökéletesek legyünk. De mi van akkor, ha csak emberek vagyunk?

Sokszor gondolkodom azon is, hogy talán túl sokat láttam otthon gyerekként. Apám sosem beszélt az érzéseiről. Anyám mindig mindent magára vállalt. A veszekedések után napokig feszült volt a légkör otthon. Talán ezért félek attól, hogy én is ilyen kapcsolatba kerülnék.

És persze ott van a magány is. Vannak esték, amikor hazamegyek a sötét lakásba és csak ülök a kanapén egyedül. Ilyenkor érzem igazán az ürességet. De aztán másnap reggel újra felkelek, bemegyek dolgozni és úgy teszek, mintha minden rendben lenne.

A társadalom szerint egy férfi akkor teljes értékű ember, ha családja van. De mi van azokkal, akik más utat választanak? Akik félnek az elköteleződéstől? Akik nem akarnak megfelelni minden elvárásnak?

Néha azon kapom magam: talán tényleg változtatnom kellene. Talán meg kellene próbálnom újra nyitni valaki felé. De vajon képes vagyok rá? Vagy örökre agglegény maradok?

Ti mit gondoltok? Tényleg önző vagyok? Vagy csak túl nagyok az elvárások ma Magyarországon egy férfival szemben?