„Amióta nem tudom támogatni a lányomat, mintha megszűntem volna létezni” – Egy nagymama vallomása a családi szeretet feltételeiről

– Anya, most tényleg nem tudsz segíteni? – kérdezte Zsófi a telefonban, hangjában ott bujkált a csalódottság, de már nem is próbálta leplezni a türelmetlenséget.

A konyhaasztalnál ültem, előttem a csekkek, a nyugdíjszelvény, és egy félig üres teáscsésze. A szívem összeszorult. – Zsófi, tudod, hogy már nem futja rá. A gyógyszereimre is alig elég… – próbáltam magyarázkodni, de ő már le is tette.

Azóta eltelt egy év. Egyetlen hívás, egyetlen látogatás sem érkezett tőlük. Az unokám, Marci, akit pici kora óta én ringattam el, akinek én sütöttem a kedvenc kakaós csigáját, most már biztosan nagyfiú lett. De én csak a régi fényképeken látom őt.

Sokszor ülök ki a panelház erkélyére, nézem a játszóteret, ahol régen együtt hintáztunk. Hallom a gyerekek nevetését, és elképzelem, hogy Marci is ott futkározik. De sosem látom őt.

Fiatalabb koromban mindent megtettem Zsófiért. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Két műszakban dolgoztam a textilgyárban, hogy legyen pénz különórákra, új cipőre, iskolai kirándulásra. Amikor megszületett Marci, Zsófi még főiskolára járt. Akkor is én segítettem: pénzzel, főzéssel, gyerekvigyázással. Nem számoltam soha semmit.

Aztán jött a nyugdíj. Először még tudtam adni: néha húszezrest csúsztattam Zsófi zsebébe, vagy bevásároltam nekik. De az árak egyre nőttek, az egészségem romlott. Egyre többször kellett orvoshoz mennem, gyógyszerekre költeni. Egyszer csak elfogyott a tartalék.

Emlékszem az utolsó közös vasárnapra. Marci az ölemben ült, mesét olvastam neki. Zsófi a konyhában telefonált valakivel – azt hitte, nem hallom –, de tisztán kivettem a szavait: „Anyu mostanában már nem tud segíteni… Nem tudom, hogy oldjuk meg.”

Azóta mintha megszűntem volna létezni számukra.

Próbáltam hívni Zsófit. Először csak nem vette fel. Aztán letiltott. Írtam neki üzenetet: „Hiányzol. Szeretnélek látni titeket.” Válasz sosem jött.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni szerint túl sokat adtam mindig is. – Tudod, Magdi – mondta egyszer –, ha mindig mindent megadsz valakinek, előbb-utóbb természetesnek veszi. És ha már nem tudod adni, akkor hirtelen nem is vagy fontos többé.

Nem akarom ezt elhinni. Hiszen én vagyok az anyja! Hogy lehetne ilyen önző? De aztán eszembe jutnak azok az évek, amikor mindent rá áldoztam. Talán tényleg elkényeztettem…

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Gábor, Zsófi volt férje. Régóta nem beszéltünk.
– Magdi néni – kezdte zavartan –, tudom, hogy mostanában nem találkoznak Zsófival és Marcival…
– Nem találkozunk? Egy éve nem láttam őket! – tört ki belőlem a fájdalom.
Gábor sóhajtott.
– Nézze… Zsófi most nagyon maga alatt van. Sokat dolgozik, pénzügyi gondjai vannak…
– És ezért engem büntet? Az anyját?
– Nem tudom… Talán haragszik magára is… vagy szégyelli magát.

Nem tudtam eldönteni, hogy Gábor csak mentegeti-e Zsófit vagy tényleg így van. De abban biztos voltam: nekem fáj ez az egész.

A napok egyformán telnek: reggel gyógyszer, délelőtt piac (ha futja rá), délután egyedül ülök a tévé előtt vagy kötögetek valamit Marcira – hátha egyszer még eljön érte.

Karácsony előtt levelet írtam Zsófinak:
„Drága Lányom! Tudom, hogy most nehéz minden. De én mindig szeretlek titeket. Nem kell pénz ahhoz, hogy együtt legyünk. Csak látni szeretném Marcit… és téged is.”
A levél visszajött: „Címzett ismeretlen.”

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Miért lett ilyen rideg köztünk minden?

A barátnőim szerint próbáljak továbblépni. De hogyan lehet elengedni azt, akit egész életemben szerettem?

Néha azon kapom magam: haragszom Zsófira. Máskor csak sírok utána. És mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg csak addig voltam fontos neki, amíg pénzt adhattam?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?