„Felejtsük el azt a pénzt, apa. Tekintsük a tartozást rendezettnek, hiszen évek óta segítesz nekünk a gyerekekkel” – Egy magyar család története a megbocsátásról és újrakezdésről
– Anya, miért sírsz? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemet a homlokomhoz szorítva. A kávém már rég kihűlt, de nem volt erőm felállni. A nappaliból hallatszott az apám hangja, ahogy a gyerekekkel játszik. A férjem, Gábor, épp akkor lépett be az ajtón, és egy pillanatra megállt, ahogy meglátta az arcomat.
– Megint beszéltél apáddal? – kérdezte halkan.
Bólintottam. Az elmúlt évek minden terhe ott ült a vállamon. Az esküvőnk után Gáborral összespóroltunk egy jelentős összeget. Nem volt könnyű: mindketten dolgoztunk, lemondtunk nyaralásokról, új autóról, mégis boldogok voltunk, mert közös célunk volt. Amikor apa előállt az ötlettel, hogy szeretne egy kis pékséget nyitni a város szélén, nem tudtam nemet mondani. Mindig is ő volt az én hősöm – egyedül nevelt fel minket öcsémmel, miután anya meghalt. Úgy éreztem, most rajtam a sor segíteni.
– Ne aggódj, Emese – mondta akkor apa –, fél éven belül visszaadom minden fillért. Ez most biztosan sikerülni fog!
Azóta eltelt hat év. A pékség három hónap után bezárt. Apa sosem beszélt arról, mennyire bukott bele, csak annyit mondott: „Majd megoldom.” De sosem oldotta meg. A pénzünk elveszett.
Gábor eleinte türelmes volt. De ahogy jöttek a gyerekek – először Zsófi, aztán Bence –, egyre nehezebb lett minden. Lakáshitelt vettünk fel, az autó is tönkrement egyszer. Minden forint számított. És minden hónapban ott volt az a hiányzó összeg.
– Nem akarok erről többet beszélni – mondtam Gábornak –, de ma reggel apa megint szóba hozta.
– Mit mondott?
– Hogy sajnálja… Hogy tudja, mennyit jelentett nekünk az a pénz. De nincs miből visszaadnia.
Gábor leült mellém. – Nézd, Emese… Én is haragszom rá emiatt. De gondolj bele: nélküle hogy oldottuk volna meg ennyi mindent? Hányszor vigyázott a gyerekekre, amikor dolgoztunk? Hányszor főzött nekünk vasárnaponként? Lehet, hogy nem pénzben fizette vissza, de másképp igen.
A könnyeim újra eleredtek. Eszembe jutottak azok a délutánok, amikor apa mesét olvasott Zsófinak, vagy amikor Bencével együtt szerelték szét a régi biciklit. Az is eszembe jutott, hányszor mentett meg minket: amikor Bence belázasodott éjjel, és nem tudtuk kihez fordulni; amikor Gábor elvesztette a munkáját és apa minden nap főzött ránk; amikor én kimerülten ültem a konyhában és ő csak annyit mondott: „Pihenj egy kicsit, majd én vigyázok rájuk.”
De ott volt bennem az igazságtalanság érzése is. Miért nekünk kell mindig alkalmazkodni? Miért nem lehet egyszer az én igényeimet is figyelembe venni? Miért kell elengednem azt a pénzt?
Aznap este családi vacsorát tartottunk. Apa hozta a kedvenc rakott krumplimat. A gyerekek nevetve mesélték el neki az óvodai élményeiket. Gábor rám nézett és bólintott.
– Apa – kezdtem halkan –, szeretnék valamit mondani.
Apa letette a villáját és rám nézett. A szeme sarkában mély ráncok ültek.
– Tudom, hogy nem tudod visszaadni azt a pénzt – folytattam –, de azt is tudom, hogy mennyit segítettél nekünk az évek során. Szeretném… szeretnénk… ha elfelejtenénk ezt az egészet. Tekintsük úgy, hogy rendezve van a tartozás.
Apa először nem szólt semmit. Csak nézett rám döbbenten.
– Ezt… ezt komolyan mondod?
– Igen – válaszoltam remegő hangon. – Nem akarom többé ezt a terhet cipelni. Fontosabb vagy nekünk, mint bármennyi pénz.
Apa szeme megtelt könnyel. Felállt és átölelt.
– Köszönöm… Kislányom… Nem érdemlem meg ezt tőletek.
Gábor is odalépett hozzánk és megszorította apa vállát.
Aznap este először éreztem igazi megkönnyebbülést hosszú idő után. Mintha egy hatalmas súly esett volna le rólam. De mégis ott motoszkált bennem egy kis félelem: vajon jól döntöttem? Nem leszek-e később dühös magamra ezért?
Másnap reggel Zsófi odabújt hozzám.
– Anya, most már minden rendben lesz?
Elmosolyodtam és megsimogattam a haját.
– Igen, kicsim… Most már minden rendben lesz.
De vajon tényleg így van? El lehet engedni ekkora sérelmeket? Vagy csak magamat áltatom? Ti mit tennétek a helyemben?