„Nem látod, hogy az anyád nem szereti a fiunkat?” – Egy meny küzdelme az elfogadásért

– Margit néni, kérem, ne beszéljen így Áronnal! – szinte remegtem a dühtől, ahogy a konyhaasztalnál álltam, és néztem, ahogy az anyósom szúrós szemmel méri végig a hatéves fiamat.

– Ha nem tud rendesen viselkedni, akkor nem kap sütit! – vágta oda Margit, miközben Gábor csak némán ült, és a tányérját bámulta. Áron szeme könnybe lábadt, de nem szólt semmit. Én viszont már nem bírtam tovább.

Tíz éve vagyok Gábor felesége. Tíz év alatt egyszer sem éreztem magam igazán családtagnak az ő házukban. Margit mindig is éreztette velem, hogy én csak egy kívülálló vagyok. Az esküvőnkön is csak annyit mondott: „Remélem, boldoggá tudod tenni a fiamat.” Nem volt ölelés, nem volt mosoly. Csak egy rideg kézfogás.

Az első években próbáltam megfelelni. Húsvétra kalácsot sütöttem, karácsonykor bejglit vittem, de mindig talált valamit, amibe beleköthetett. „A tésztája túl száraz.” „A mák keserű.” „Az unokámnak jobb járna.” Gábor mindig próbált közvetíteni, de sosem állt igazán mellém. „Anyám ilyen, ne vedd magadra” – mondogatta.

Amikor megszületett Áron, azt hittem, minden megváltozik majd. Hogy egy unoka majd közelebb hoz minket egymáshoz. De Margit csak még keményebb lett. „Az én fiam gyerekként már olvasott ennyi idősen” – mondta, amikor Áron dadogva próbált elmesélni egy mesét. „Gábor sosem volt ilyen ügyetlen.”

Áron csendes fiú. Sokat rajzol, szeret mesélni, de Margit előtt mindig visszahúzódik. Látom rajta, hogy fél tőle. És ez engem felőröl.

Egy vasárnap délután történt az egész. Meghívtuk Margitékat ebédre. Gábor egész délelőtt ideges volt, én pedig próbáltam mindent tökéletesre csinálni. A húsleves pont olyan lett, ahogy Margit szereti, a rántott hús aranybarna. De amikor Áron véletlenül leöntötte a vizet az asztalon, Margit felcsattant:

– Nem csoda, hogy ilyen ügyetlen! Az anyja sem tud semmit rendesen csinálni!

A levegő megfagyott. Gábor rám nézett, mintha azt várná, hogy majd elnézést kérek. De én csak néztem Margitra és azt mondtam:

– Ezt most fejezze be! Elég volt!

Margit felháborodottan felállt az asztaltól.

– Hogy beszélsz velem? Én csak jót akarok az unokámnak!

– Az unokája fél magától! – kiáltottam vissza könnyes szemmel. – Nem látja? Nem érzi?

Margit csak legyintett.

– Régen nem voltak ilyen érzékenyek a gyerekek. Gábor is felnőtt valahogy.

Gábor ekkor végre megszólalt:

– Anya, elég legyen! Áron jó gyerek. És Zsuzsa jó anya.

Margit döbbenten nézett rá.

– Te most ellene fordulsz a saját anyádnak?

– Nem fordulok ellened – mondta Gábor halkan –, de most már elég volt ebből. Ha nem tudsz kedves lenni velük, akkor inkább ne gyere át.

Margit sértetten összepakolta a táskáját és szó nélkül távozott. Áron odabújt hozzám.

– Anya, ugye nem haragszik rám a nagyi?

– Nem te tehetsz róla – suttogtam neki –, te csodálatos vagy.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem a kanapén.

– Sajnálom – mondta végül. – Tudom, hogy nehéz vele…

– Nem akarom többé ezt – válaszoltam halkan. – Nem akarom, hogy Áron azt érezze: vele van baj. Nem akarom többé magyarázni neki, miért nem szereti őt a nagymamája úgy, ahogy kellene.

Gábor bólintott.

– Megpróbálok beszélni vele…

De tudtam, hogy ez nem lesz elég. Margit nem fog megváltozni. És én sem akarok többé megfelelni neki.

A következő hetekben Margit nem jelentkezett. Áron kérdezgette néha: „Mikor jön át a nagyi?” Mindig csak annyit mondtam: „Majd ha mindenki készen áll rá.”

Néha elgondolkodom: vajon mit rontottam el? Túl érzékeny vagyok? Túl sokat várok el? Vagy egyszerűen csak vannak emberek, akiket sosem lehet meggyőzni arról, hogy szeressenek?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni az ilyen bánásmódot? Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny… vagy végre ki kell állnom magamért és a fiamért?