„Anyu, ne tedd tönkre az életed!” – Egy 57 éves nő dilemmája a szerelem és a család között

– Anyu, kérlek, ne tedd ezt! – hallottam a lányom, Zsófi hangját, ahogy remegve állt előttem a konyhában. A kezében szorongatta a telefonomat, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban újabb üzenet érkezik Lászlótól.

– Zsófi, én csak boldog akarok lenni – próbáltam higgadtan válaszolni, de a hangom elcsuklott. Már hetek óta tartott ez a huzavona. Mióta elmondtam neki, hogy László megkérte a kezem, mintha minden megváltozott volna közöttünk.

Zsófi 32 éves, kétgyermekes anya. Mindig is közel álltunk egymáshoz, főleg mióta az apja elhagyott minket. Egyedül neveltem fel őt, mindenemet neki adtam. Most mégis úgy érzem, mintha idegenek lennénk egymásnak.

– Anyu, nem érted? Ez az ember csak kihasznál! Nézd meg magad! Hirtelen jelent meg az életedben, minden túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! – kiabálta Zsófi könnyes szemmel.

Lászlót egy könyvtári előadáson ismertem meg tavaly ősszel. Ősz hajával, kedves mosolyával rögtön megfogott. Órákig beszélgettünk irodalomról, zenéről, az élet nagy dolgairól. Úgy éreztem, végre valaki igazán figyel rám. Azóta szinte minden nap találkoztunk. Ő is özvegy, két felnőtt gyereke van – legalábbis ezt mondta.

Az első hónapokban Zsófi örült nekem. Azt mondta, jó látni, hogy újra mosolygok. De amikor László először nálunk aludt, valami megváltozott. Zsófi egyre gyanakvóbb lett. Egyszer véletlenül meghallotta, hogy László pénzt kért tőlem egy váratlan autószerelésre. Nem volt nagy összeg – húszezer forint –, de Zsófi azonnal gyanút fogott.

– Anyu, te tényleg adtál neki pénzt? – kérdezte akkor döbbenten.

– Igen, de visszaadta már rég – válaszoltam zavartan.

– És honnan tudod, hogy tényleg van családja? Hogy nem csak kitalálja? – faggatott tovább.

Azóta minden nap újabb kérdésekkel bombázott. Megnézte László Facebookját, keresett róla információkat az interneten. Semmi gyanúsat nem talált – de ez sem nyugtatta meg.

A családi vasárnapi ebédek feszültté váltak. Az unokáim is érezték a feszültséget. A múlt héten Zsófi férje, Gábor félrehívott:

– Margit néni, tudom, hogy magának is jár a boldogság… de Zsófi nagyon aggódik magáért. Nem lehetne egy kicsit óvatosabb?

Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon tényleg vak vagyok? Vagy csak Zsófi nem tudja elfogadni, hogy már nem vagyok kizárólag az övé? Néha úgy érzem, mintha bűnt követnék el azzal, hogy szeretek valakit.

Egyik este Lászlóval sétáltunk a Margitszigeten.

– Margitkám, miért vagy olyan szomorú mostanában? – kérdezte aggódva.

– A lányom… nem fogad el minket. Azt hiszi… azt hiszi, hogy kihasználsz – mondtam ki végül remegő hangon.

László megállt és mélyen a szemembe nézett.

– Nézd, én soha nem akarnék neked rosszat. Ha akarod… visszalépek. Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg ennyire egyszerű lenne? Lemondani arról az emberről, aki mellett újra nőnek érzem magam?

Másnap Zsófi váratlanul beállított hozzám.

– Anyu, beszéltem egy barátnőmmel… az ő anyukáját is átverték egy ilyen férfival. Elvitte minden pénzét! Nem akarom, hogy veled is ez történjen!

– De László nem ilyen! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

– Honnan tudod? – nézett rám szinte könyörögve.

Ekkor eltört bennem valami. Rájöttem: Zsófi nem csak féltékeny vagy önző. Egyszerűen fél elveszíteni engem – vagy azt az anyát, akit eddig ismert.

Azóta minden nap vívódok magamban: vajon jogom van-e boldognak lenni úgy, hogy közben fájdalmat okozok annak, akit a világon a legjobban szeretek? Vagy inkább le kellene mondanom Lászlóról és beletörődni abba, hogy az én időm már lejárt?

Néha úgy érzem magam, mint egy kisgyerek: két szeretett ember között őrlődöm és fogalmam sincs, mi lenne a helyes döntés.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újrakezdeni 57 évesen úgy, hogy közben ne veszítsük el azt is, ami eddig megmaradt nekünk?