„Anyám árnyékában: Egy élet, amit sosem kaptam meg tőle”

– Már megint késel, Zsuzsa! – csattant fel anyám hangja, ahogy beléptem a lakásába. A konyhában állt, karba tett kézzel, szeme szikrázott. – Nem tudod, mennyire fáj a lábam? Hányszor mondjam még, hogy időben gyere?

A szavak úgy csaptak arcon, mint gyerekkoromban. Akkor is mindig hibáztam valamiért: túl lassan öltöztem, túl hangosan nevettem, túl sokat kérdeztem. Most negyvenkét évesen is ugyanazt érzem: sosem vagyok elég jó neki.

– Bocsánat, anya – motyogtam, miközben letettem a táskámat. – Dugó volt a Rákóczi úton.

– Mindig csak kifogások! – legyintett. – Nem érdekel, mi történt az úton. Az a dolgod, hogy segíts nekem. Ennyi.

Azt hiszi, hogy minden magától értetődő. Hogy az évek, amikor sírtam miatta az ágyamban, amikor könyörögtem egy ölelésért vagy egy kedves szóért, most semmit sem számítanak. Mintha egy gombnyomással törölhetné a múltat.

Gyerekkoromban sokszor hallottam apámat panaszkodni: „Viktória, miért vagy ilyen rideg Zsuzsával?” Anyám ilyenkor csak vállat vont: „Majd megtanulja, hogy az élet nem habos torta.” Sosem értettem, miért nem tud szeretni. A barátnőim anyukái ölelgették őket az iskolai ünnepségek után, nekem csak egy bólintás jutott.

Most, hogy apám már öt éve halott, csak ketten maradtunk. A testvérem, Laci külföldre költözött – Németországban él a családjával, évente egyszer látogat haza. Mindig rám hárul minden: a bevásárlás, az orvoshoz kísérés, a gyógyszerek kiváltása.

– Zsuzsa! – szólt rám újra anyám. – Hozd be a vizet a fürdőből! És ne felejtsd el leporolni a polcot!

Sóhajtva indultam a fürdő felé. A tükörben megláttam magam: karikás szemek, fáradt tekintet. Vajon mikor lettem ilyen? Mikor veszítettem el azt a lányt, aki szeretett volna boldog lenni?

A múlt héten Laci felhívott videón:

– Hogy bírod anyával? – kérdezte együttérzően.
– Ne is mondd – sóhajtottam. – Semmi nem változik. Minden nap ugyanaz.
– Tudod, hogy nem kell mindent elviselned – mondta halkan. – Megérdemelnéd, hogy rád is gondolj végre.

De hogyan lehetne nemet mondani? Magyarországon mindenki azt mondja: „Az anyád az anyád marad.” De mi van akkor, ha sosem volt igazán anyám?

Este vacsorát főztem neki. Krumplifőzelék virslivel – a kedvence. Leültem mellé az asztalhoz.

– Köszönöm – mondta szárazon. – De legközelebb ne tegyél bele annyi sót.

Csendben ettem tovább. A falon apám fényképe nézett vissza rám. Vajon ő mit mondana most? Talán azt, hogy próbáljak megbocsátani. De hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki sosem kért bocsánatot?

Egyik este anyám váratlanul megszólalt:

– Tudod, Zsuzsa, nem értem, miért vagy mindig ilyen távolságtartó velem. Mintha haragudnál rám valamiért.

Felnevettem – keserűen.
– Anyu… egész életemben arra vágytam, hogy szeress. Hogy egyszer azt mondd: büszke vagy rám.
– Ne beszélj butaságokat! – vágott közbe ingerülten. – Az élet nem arról szól, hogy ölelgetjük egymást. Felnőttél már végre?

A könnyeimet visszanyelve álltam fel az asztaltól. Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, fejemben visszhangzottak a szavai.

Másnap reggel Laci hívott:
– Zsuzsa… beszéltem anyával telefonon. Azt mondta, te vagy a legmegbízhatóbb gyereke.
– Ezt mondta? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen. Szerintem csak nem tudja kimutatni az érzéseit.

De meddig kell még várnom? Negyvenkét év után is reménykedjek abban, hogy egyszer majd szeretni fog?

Aznap este leültem anyám mellé a kanapéra.
– Anya… tudod, mennyire fáj nekem ez az egész? Hogy sosem voltál igazán velem…
– Ne dramatizálj! – legyintett újra. – Mindenki a maga szerencséjének kovácsa.

Felálltam és kimentem az erkélyre. A város fényei alatt azon gondolkodtam: vajon tényleg kötelességem mindent elviselni csak azért, mert ő az anyám? Vagy jogom van végre önmagamra gondolni?

Most itt ülök a sötétben és hallgatom anyám halk szuszogását a szobából. Vajon valaha is képes leszek megbocsátani neki? Vagy örökre rabja maradok annak a szeretetnek, amit sosem kaptam meg?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel azoknak, akik sosem szerettek minket igazán?