„Anyám, te csak ne szólj bele!” – Egy anya küzdelme a gyerekei szeretetéért

– Anya, ezt most tényleg muszáj? – kérdezte Zsófi, miközben a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel. A hangjában ott csengett a türelmetlenség, amitől mindig összeszorult a szívem.

– Csak egy éjszakára maradnék, kislányom. Tudod, hogy most jöttem haza Bécsből, és még nincs hova mennem – próbáltam magyarázni, de már láttam rajta: nem akarja.

A folyosón álltam, a bőröndöm mellett. A házban csend volt, csak a szomszéd kutya ugatott valahol. Zsófi lakása – amit én vettem neki, éveken át tartó takarékoskodásból – most elérhetetlen volt számomra.

– Nem lehetne inkább egy panzióban megszállni? – kérdezte halkan. – Most tényleg nem alkalmas…

Azt hittem, megszakad a szívem. Hát ezért dolgoztam végig az életemet? Hogy a saját lányom ne engedjen be a lakásába?

Még most is emlékszem arra a napra, amikor először mentem ki Ausztriába takarítani. Akkoriban azt hittem, csak pár hónap lesz, amíg összeszedek egy kis pénzt. Aztán jöttek a számlák, az iskolai költségek, és végül már évek teltek el úgy, hogy csak karácsonykor láttam a gyerekeimet. Mindent nekik adtam: az időmet, az egészségemet, a fiatalságomat. És most…

– Anya, ne haragudj, de tényleg nem jó most – mondta Zsófi, és becsukta az ajtót.

Ott álltam a lépcsőházban, és csak néztem magam elé. A bőröndöm nehéz volt, de a lelkem még nehezebb. Felhívtam Gábort, a fiamat.

– Szia, kisfiam! Tudod, most értem haza…

– Anya, most dolgozom. Majd visszahívlak! – vágta rá gyorsan.

A vonal megszakadt. Egy pillanatig csak álltam ott, aztán leültem a lépcsőre. A szomszéd néni épp akkor jött le.

– Magával meg mi történt, Ilonka? – kérdezte részvéttel.

– Semmi különös… csak kicsit elfáradtam – hazudtam.

De valójában úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a városban. Pedig minden forintomat ide küldtem haza. Minden hónapban utaltam Zsófinak és Gábornak is. Amikor végre összegyűlt annyi pénz, hogy mindkettőjüknek vehessek egy-egy kis lakást Budapesten, azt hittem, végre boldogok leszünk.

De valami megváltozott. Mintha már nem is lennék része az életüknek.

Másnap reggel felhívtam Marikát, a régi barátnőmet.

– Gyere át egy kávéra! – mondta kedvesen.

Nála sírtam ki magam először igazán.

– Tudod, Marika… azt hittem, ha mindent megadok nekik, akkor majd szeretni fognak. De mintha csak teher lennék nekik.

Marika megfogta a kezem.

– Ilonka, te mindent megtettél értük. De lehet, hogy túl sokáig voltál távol. A gyerekek megszokták nélküled…

Ez fájt a legjobban. Hogy talán már nincs is rám szükségük.

Aznap este mégis felhívtam Zsófit újra.

– Kislányom… beszélhetnénk? Csak öt percet kérek.

– Jó… gyere át holnap délután – mondta kelletlenül.

Másnap elmentem hozzá. A lakás tiszta volt és modern – minden bútort én vettem neki. Zsófi az asztalnál ült, kezében telefon.

– Anya… nézd, tudom, hogy sokat tettél értünk. De mi már felnőttek vagyunk. Van saját életünk. Nem akarunk visszalépni abba az időbe, amikor mindenbe beleszóltál.

– Én csak segíteni akartam…

– Tudom! De néha úgy érzem, hogy mindent irányítani akarsz. És ez fárasztó.

Ekkor értettem meg: talán tényleg túl sokat akartam adni. Talán nem hagytam nekik elég teret felnőni.

De akkor miért érzem magam ilyen végtelenül magányosnak?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon lehet-e még újrakezdeni? Lehet-e újra közel kerülni azokhoz, akikért mindent feláldoztam?

Most itt ülök egyedül egy albérletben, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

„Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra megtalálni az utat a saját gyerekeinkhez?”