Új otthon Papának: Egy vidéki magányból a közösségbe vezető út

– Nem megyek sehova! – csattant fel Károly, miközben remegő kézzel próbálta visszatenni a fedőt a fazékra. A konyha ablakán túl a januári szél cibálta a kopasz diófa ágait, bent pedig a feszültség szinte tapintható volt. Viola a sarokban ült, a plüssnyusziját szorongatta, én pedig próbáltam nem sírni.

– Papa, kérlek, csak hallgass meg! – könyörögtem. – Nem akarom, hogy egyedül maradj itt, főleg ilyen hidegben. A múlt héten is elfelejtetted elzárni a gázt…

– Nem vagyok gyerek! – vágott közbe. – Ez az én házam, itt éltem le az életemet. Nem fogtok csak úgy elvinni innen!

A hangja megtört, ahogy rám nézett. Láttam benne azt a férfit, aki gyerekkoromban minden este mesét olvasott nekem, aki megtanított biciklizni, és aki azóta is minden karácsonykor ugyanazt a viccet süti el. De most csak egy öregember volt, akitől lassan mindent elvesz a magány és az idő.

Viola halkan megszólalt:

– Anya, miért sír Papa?

Nem tudtam mit mondani. Csak leültem melléjük, és hagytam, hogy a csend beszéljen helyettem.

Aznap este hazafelé vezetve a havas földúton azon gondolkodtam, hol rontottam el. Anyám halála óta Károly volt az egyetlen családom, de most úgy éreztem, mintha két tűz között őrlődnék: kötelességemnek éreztem gondoskodni róla, de Violának is szüksége volt rám. A munkahelyemen már így is nehezen viselték a gyakori hiányzásaimat, és a főbérlő is egyre türelmetlenebb volt.

Másnap reggel újra visszamentünk Károlyhoz. A házban hideg volt, a kazán már megint leállt. Próbáltam rávenni, hogy költözzön hozzánk Budapestre, de csak legyintett:

– Ott én nem vagyok senki. Itt legalább tudom, ki vagyok.

Aztán hirtelen megszólalt:

– Tudod, Éva, amikor ideköltöztünk anyáddal, azt hittük, örökké tart majd minden. De most már csak az emlékek maradtak.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Viola odabújt hozzám.

– Anya, miért nem lakhat Papa velünk?

– Mert… – kezdtem volna magyarázni, de nem tudtam befejezni. Hogy mondjam el egy hatévesnek, hogy a lakásunk túl kicsi három embernek? Hogy Károly már nem bírja a lépcsőket? Hogy én sem bírom már ezt az egészet?

Aznap este felhívtam Zsuzsát, a régi barátnőmet, aki szociális munkásként dolgozik a közeli városban.

– Éva, van egy új közösségi ház nálunk – mondta. – Nem klasszikus idősek otthona. Inkább olyan, mint egy nagy család. Mindenki segít mindenkinek. Lehetne ez egy megoldás?

Két hétig győzködtem Károlyt. Minden alkalommal veszekedtünk. Egyszer még Viola is sírva fakadt:

– Papa, kérlek! Nem akarom, hogy beteg legyél!

Végül belement abba, hogy legalább megnézzük a helyet.

A közösségi házban meleg volt és illatos sütemény szaga terjengett. Az udvaron néhány idős bácsi sakkozott, bent pedig fiatal önkéntesek segítettek főzni és takarítani. Károly először morcosan nézett körbe, de amikor meglátta az egyik régi ismerősét – Lajost –, arcán halvány mosoly jelent meg.

– Te még élsz? – kérdezte nevetve.

Lajos hátba veregette:

– Hát persze! Itt nem hagynak unatkozni.

Aznap este először láttam Károlyt nevetni hónapok óta.

A beköltözés napján mindannyian sírtunk. Viola rajzolt neki egy képet: „Papa új otthona” felirattal. Károly a kép mellé tette az ágya fölé.

Az első hetek nehezek voltak. Minden nap felhívott:

– Éva, hiányzol…

De aztán egyre ritkábban csörgött a telefon. Egy hónap múlva már ő mesélte nekem az új barátairól és arról, hogy sakkversenyt szerveznek.

Egy vasárnap délután meglátogattuk Violával. Károly éppen palacsintát sütött egy fiatal önkéntessel.

– Látod? – mondta nekem cinkosan kacsintva –, még mindig én csinálom a legjobb lekváros palacsintát!

Viola boldogan ugrált körülötte.

Hazafelé menet csendben voltam. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg boldogabb így? Vagy csak magamat próbálom megnyugtatni?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, ahol már nem tudunk tovább egyedül segíteni annak, akit szeretünk?