Anyám árnyékában – Egy anya harca a munka és a család között
– Nem, Zsófi, nem fogom minden nap vigyázni a gyerekeket! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A kávé kihűlt a bögréjében, én pedig ott ültem előtte, összeszorított gyomorral, a kezem remegett.
– Anya, kérlek… csak heti három napra lenne szükségem. Tudod, hogy most kaptam meg ezt az állást a könyvelőirodában. Ha nem megyek be, elveszítem – próbáltam halkan, de éreztem, hogy a hangom elcsuklik.
– Nem az én dolgom! – vágott vissza. – Én is dolgoztam egész életemben, nekem is jár egy kis nyugalom. Nem fogom újrakezdeni a pelenkázást hatvan felett!
A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Azt hittem, ha valaki, hát ő megérti majd, milyen nehéz egyedülálló anyaként helytállni. De most csak azt éreztem: magamra maradtam.
A két kisfiam, Marci és Áron, a nappaliban játszottak. Hallottam a nevetésüket, ahogy egymást kergették a szőnyegen. Az ő jövőjükért dolgoztam, értük próbáltam mindent megtenni. De hogyan lehet ezt egyedül végigcsinálni?
Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam, fejemben anyám szavai visszhangoztak: „Nem az én dolgom!” Vajon tényleg túl sokat kérek tőle? Vagy csak túl fáradt már ahhoz, hogy segítsen?
Másnap reggel korán keltem. A gyerekek még aludtak, én pedig csendben sírtam a fürdőszobában. A tükörben egy fáradt, karikás szemű nő nézett vissza rám – mintha nem is én lennék.
A munkahelyemen próbáltam mosolyogni, de minden percben azon járt az eszem: ki fog vigyázni Marcira és Áronra? Az óvodában csak délután háromig maradhatnak, utána valakinek értük kell mennie. De ki legyen az? A volt férjem külföldön dolgozik, a testvérem vidéken él. Barátnőim mind dolgoznak.
Egyik nap főnököm, Gábor behívott az irodájába.
– Zsófi, minden rendben? Mostanában mintha máshol járna az esze…
– Bocsánat… csak otthon vannak gondok – feleltem halkan.
– Tudom, hogy nehéz egyedül gyerekeket nevelni. Ha kell pár nap szabadság…
– Nem engedhetem meg magamnak – ráztam meg a fejem. – Szükségem van erre a munkára.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány nő jár ugyanebben a cipőben? Hányan próbálnak zsonglőrködni a munka és a család között úgy, hogy közben nincs senki, aki segítene?
Este újra beszéltem anyámmal. Próbáltam nyugodt maradni.
– Anya… tudom, hogy fáradt vagy. De ha most nem segítesz, lehet elveszítem az állásomat. Akkor miből fogom eltartani a fiúkat?
– Zsófi, én már megtettem a magamét! Felneveltelek téged is meg a testvéredet is! Most végre magammal szeretnék foglalkozni. Nem vagyok bébiszitter!
A könnyeimet nyeltem vissza.
– Akkor mit tegyek? Hova forduljak?
– Oldd meg! Felnőtt nő vagy már!
Aznap este úgy éreztem, mintha minden ajtó becsukódott volna előttem. A gyerekekkel leültem vacsorázni; Marci rám nézett nagy barna szemével:
– Anya, miért vagy szomorú?
– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudtam neki.
De belül tombolt bennem a kétségbeesés és a harag is. Haragudtam anyámra – és magamra is, amiért nem tudok mindent egyedül megoldani.
A következő hetekben próbáltam minden követ megmozgatni. Kérdezgettem az óvónőket: van-e délutáni ügyelet? Nincs. Megnéztem a környékbeli bébiszittereket: túl drágák. Egy idősebb szomszéd néni vállalta volna heti egyszer – de az kevés volt.
A munkahelyemen egyre feszültebb lettem. Hibákat vétettem; Gábor többször figyelmeztetett.
Egyik este anyám váratlanul felhívott.
– Zsófi… beszéltem Marikával (a szomszédasszonya). Azt mondta, néha ráérne vigyázni a fiúkra délutánonként. Talán megpróbálhatod vele…
– Köszönöm – suttogtam könnyes szemmel –, de miért nem tudod te vállalni?
Hosszú csend volt a vonalban.
– Mert félek… – mondta végül halkan. – Félek attól, hogy újra belefáradok mindenbe. Hogy megint csak másokért élek majd.
Ekkor értettem meg: anyám sem tökéletes. Ő is elfáradt az évek alatt; talán sosem tanulta meg kimondani: elég volt.
Azóta próbálok másképp tekinteni rá – és magamra is. Megtanultam segítséget kérni mástól is; elfogadni azt is, ha valaki nemet mond.
De néha még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon hol van az önfeláldozás határa? Meddig várhatjuk el egymástól a segítséget – és mikor kell végre magunkért is kiállni?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt anya és lánya között?