Imádság és döntés: Egy anyós kérése, ami majdnem szétszakította a családunkat

– Nem hiszem el, hogy ezt kéred tőlünk, Éva néni! – csattant fel a férjem, Gábor, miközben én csak némán ültem az asztalnál, és próbáltam felfogni, amit hallottam.

Anyósom, Éva néni, szokás szerint már reggel hétkor nálunk volt. A kávéillat még alig szállt fel a levegőben, amikor ledobta magát a székre, és kimondta azt a mondatot, ami örökre megváltoztatta a családunk életét:

– Gyerekek, úgy döntöttem, elköltözöm innen. Nem bírom már ezt a városi zajt. Segítsetek nekem venni egy kis házat vidéken!

A csend szinte fájt. Gábor arca elvörösödött, én pedig csak bámultam az asztalterítőt. Tudtam, hogy anyósom nem egyszerű asszony: mindig is szerette irányítani az életünket. De ez most más volt. Egy ház? Vidéken? És mi fizessük?

– Édesanyám, tudod jól, hogy nekünk sincs pénzünk! – próbált Gábor higgadt maradni. – A lakáshitelt is alig bírjuk fizetni.

Éva néni azonban hajthatatlan volt. – Nekem már nincs időm várni! Ha most nem segítetek, soha nem lesz saját házam. Mindent értetek tettem egész életemben!

A szavai úgy hasítottak belém, mint egy kés. Lelkiismeret-furdalás gyötört. Tényleg tartozunk neki? Hiszen ő vigyázott ránk, amikor kicsik voltunk, főzött ránk minden vasárnap, és mindig ott volt, ha baj volt. De most… most miért érzem úgy, hogy ez túl sok?

Aznap este Gábor és én órákig vitatkoztunk. – Nem hagyhatjuk cserben! – mondtam sírva. – De ha belemegyünk ebbe, tönkremegyünk! – válaszolta Gábor dühösen.

A következő napokban minden beszélgetésünk erről szólt. A gyerekek is érezték a feszültséget. Anna, a lányunk egyszer odasúgta nekem: – Anya, miért sírsz mindig esténként?

A munkahelyemen is szétszórt lettem. A főnököm, Márta néni megkérdezte: – Minden rendben otthon? Csak bólintottam.

Egyik este aztán már nem bírtam tovább. Leültem az ágy szélére, és imádkozni kezdtem. – Istenem, adj erőt! Mutasd meg, mit tegyek! Nem akarom elveszíteni sem a családomat, sem a lelki békémet.

Másnap reggel valami megváltozott bennem. Úgy éreztem, beszélnem kell Éva nénivel – őszintén, félelem nélkül.

– Éva néni – kezdtem halkan –, szeretjük magát, de nem tudjuk megvenni azt a házat. Nem azért, mert nem akarjuk boldognak látni, hanem mert egyszerűen nincs rá lehetőségünk.

Először csak nézett rám döbbenten. Aztán sírni kezdett. – Mindig csak adtam… és most…

Megfogtam a kezét. – Tudom, mennyit tett értünk. De most nekünk is meg kell húznunk a határt. Segítünk keresni egy albérletet vidéken, vagy támogatjuk másképp… de házat venni nem tudunk.

Gábor is mellém állt. – Anya, kérlek értsd meg! Ha most mindent odaadunk, mi is elveszítjük az otthonunkat.

Nehéz volt látni Éva néni csalódottságát. Napokig nem beszélt velünk. A gyerekek kérdezgették: – Miért haragszik nagyi?

Végül egy vasárnap délután Éva néni csendben leült mellénk. – Gondolkodtam… talán igazatok van. Nem akarom tönkretenni a családotokat.

Megkönnyebbültem, de mégis fájt a szívem. Azóta is minden este imádkozom érte – és magunkért is.

Sokszor eszembe jut: vajon önzőség volt nemet mondani? Vagy épp ezzel mentettük meg mindannyiunkat?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol van a határ a segítség és az önfeladás között?