A meglepetés, amit sosem akartam – Egy anya és lánya harca a szabadságért

– Nem megyek! – csattantam fel, miközben a bőröndöm mellett álltam a folyosón. A hangom visszhangzott a panelház csendjében. A lányom, Dóra, már a kabátját vette, de megállt az ajtóban, és rám nézett.

– Anya, kérlek, ne kezdjük elölről – mondta fáradtan. – Ez tényleg ajándék. Születésnapodra. A Balatonra viszlek, pihenni.

– Nekem nem kell pihenés! Nekem az kell, hogy végre ne szóljatok bele az életembe! – kiáltottam, és éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat.

Dóra sóhajtott, letette a táskáját, és leült velem szemben a cipős szekrényre.

– Anya, te mindig csak panaszkodsz, hogy egyedül vagy. Most végre szerveztem valamit, hogy ne csak a négy fal között ülj. Miért nem tudsz örülni neki?

– Mert nem kérdezted meg! – vágtam rá. – Mert nem kérdezed meg soha, hogy én mit akarok! Csak eldöntöd helyettem, mint amikor gyerek voltam.

A csend hirtelen nyomasztó lett. A lakásban minden ismerős: a régi szőnyeg, amin Dóra kisgyerekként játszott, az anyám hímzett terítője az asztalon. Mégis úgy éreztem magam, mint egy idegen.

Dóra végül felállt.

– Ha tényleg nem akarsz menni, mondd meg most. Akkor visszamondom mindent. De akkor ne panaszkodj többet nekem arról, hogy magányos vagy! – mondta keményen.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Nem tudtam válaszolni. Csak bólintottam.

Aznap este alig aludtam valamit. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg ilyen hálátlan vagyok? Vagy csak Dóra nem érti meg, hogy nekem már minden változás félelmetes? Hogy a szabadságom az utolsó dolog, ami még az enyém?

Reggel Dóra már elment dolgozni. A konyhaasztalon ott volt egy cetli: „Anya, ha meggondolod magad, hívj fel! Szeretlek. Dóri.”

A telefonomat néztem hosszasan. Végül felhívtam Zsuzsát, a szomszédot.

– Zsuzsa, te mit tennél? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Én? Én mennék! – nevetett fel keserűen. – Nekem nincs senkim, aki elvinne akárhová is. Ne légy buta, Marika! Menj csak! Majd én vigyázok a virágaidra.

Ez volt az utolsó lökés. Délután összepakoltam.

A vonaton ülve próbáltam lenyugodni. A fülkében velem szemben egy fiatal pár ült: nevetgéltek, egymás kezét fogták. Eszembe jutott, amikor még én is fiatal voltam, amikor még minden könnyebbnek tűnt.

A Balaton-parti panzióban Dóra már várt rám. Láttam rajta az idegességet.

– Örülök, hogy eljöttél – mondta halkan.

– Én is – hazudtam.

Az első nap kínos csendben telt. Dóra egész nap a telefonját nyomkodta; én próbáltam olvasni, de csak a gondolataim zakatoltak.

Este vacsora közben tört ki a vihar.

– Anya, miért vagy ilyen távolságtartó? – kérdezte Dóra hirtelen.

– Mert félek! – tört ki belőlem. – Félek attól, hogy egyszer majd tényleg nem lesz rám szükséged. Hogy csak akkor jutok eszedbe, ha gond van velem. Hogy már most is csak kötelességből törődsz velem!

Dóra letette a villáját.

– Ez nem igaz! Szeretlek! Csak… néha úgy érzem, semmi sem jó neked.

– Mert nem tudod elképzelni, milyen érzés öregedni! Hogy minden nap attól rettegsz: mi lesz holnap? Hogy elveszítesz mindent… még önmagadat is.

Dóra könnyei végigfolytak az arcán.

– Sajnálom – suttogta.

Aznap éjjel sokáig beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: az egyedüllétet, a félelmeimet, azt is, hogy néha irigylem őt a szabadságáért. Ő pedig elmesélte: mennyire fél attól, hogy egyszer majd ő is egyedül marad.

A következő napokban lassan oldódott a feszültség. Együtt sétáltunk a parton; nevettünk azon, hogy mennyire ügyetlen vagyok a SUP-deszkán; este pedig borozgattunk a teraszon.

Aztán jött egy telefonhívás: Zsuzsa sírva hívott fel.

– Marika… baj van! Betörtek hozzád! Valaki feltörte az ajtót… minden szanaszét!

A világ megállt körülöttem.

Dóra rögtön szervezkedni kezdett: rendőrség, biztosító… én csak ültem mozdulatlanul.

Hazautaztunk még aznap este. A lakásomban minden felforgatva: a fiókok kihúzva, ruhák szétdobálva. Az ékszereim eltűntek; anyám gyűrűje is.

A rendőrök kérdezgettek: volt-e ellenségem? Gyanakszom-e valakire? Csak ráztam a fejem.

Zsuzsa átjött később teával.

– Ne haragudj rám… én adtam oda a kulcsot az unokaöcsémnek… azt mondta, csak lehozza a postát…

Nem tudtam rá haragudni. Csak üresnek éreztem magam.

Dóra ott maradt velem pár napig. Segített rendet rakni; főzött rám; este együtt néztük a tévét.

Egyik este megszorította a kezem.

– Anya… most már értem. Hogy miért félsz mindentől. De kérlek… próbálj meg bízni bennem újra!

Nehéz volt kimondani:

– Megpróbálom… De neked is meg kell tanulnod: néha hagyni kell engem hibázni. Mert csak így érzem magam élőnek.

Azóta eltelt pár hét. A lakásban még mindig hiányzik néhány dolog; de valami más is változott bennem. Már nem rettegek annyira attól, hogy egyedül maradok – mert tudom: Dóra szeret engem, még ha néha nem is értjük egymást.

De vajon tényleg képesek vagyunk-e elfogadni egymás másságát? Vagy örökké harcolni fogunk azért a kevés szabadságért és szeretetért?