Hetvenedik születésnapom magányban: Hogyan veszítettem el a fiamat, Gábort

– Miért nem hív már fel soha? – kérdeztem magamtól, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a régi, repedezett telefont. A falióra kattogása szinte gúnyosan verte az időt. Már három hete nem hallottam Gáborról. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, de én csak azt érzem, hogy minden nap újabb vágás.

A férjem, András, már régóta nincs velem. Nem halt meg, csak elment – egy másik nőhöz, egy másik életbe. A házasságunk sosem volt boldog. Sokszor veszekedtünk, főleg Gábor miatt. András mindig azt mondta, túlzottan óvom a fiunkat, elkényeztetem. Én viszont úgy éreztem, csak én tudom megadni neki azt a szeretetet, amit az apjától sosem kapott meg.

Gábor okos fiú volt, mindig is az volt. Már gyerekként is inkább a könyveket bújta, mintsem focizott volna a többi fiúval. Én büszke voltam rá, András viszont gyakran gúnyolta emiatt. „Nem lesz ebből a gyerekből semmi!” – mondta egyszer dühösen, amikor Gábor egy matekversenyről hozott haza oklevelet. Akkor összevesztünk. Gábor a szobájába menekült, én pedig sírva zártam be magam a fürdőszobába.

Az évek teltek. Gábor egyetemre ment Budapestre, én pedig egyedül maradtam a kisvárosi lakásban. Minden hétvégén főztem neki valami finomat, amikor hazajött – rakott krumplit vagy töltött káposztát –, de egyre ritkábban látogatott haza. Aztán megismerkedett Annával.

Anna… vagyis most már Antónia. Mindig is furcsának találtam ezt a lányt. Túl hangos volt, túl határozott. Mindig mindent jobban tudott nálam. Az első találkozásunkkor már éreztem: nem lesz könnyű dolgom vele. Egy vasárnapi ebédnél szóvá tettem Gábornak, hogy Anna túl sokat beszél bele mindenbe. „Anyu, kérlek!” – szólt rám Gábor feszülten. Akkor először láttam rajta azt a távolságot.

A konfliktusok csak szaporodtak. Anna gyakran szólt be nekem apróságok miatt: miért sózom túl a levest, miért kérdezek rá mindenre kétszer? Egy idő után már nem is hívtak meg magukhoz. Gábor ritkábban keresett telefonon is. Ha hívtam, Anna vette fel: „Szia Ilona néni! Most épp nem ér rá Gábor.” Egyre inkább úgy éreztem, hogy Anna elvette tőlem a fiamat.

Aztán jött az igazi törés. Egy karácsonykor meghívtam őket vacsorára. Napokig készültem: bejgli, halászlé, töltött káposzta – mindenből a legjobbat akartam adni. De Anna már az ajtóban közölte: „Ilona néni, mi mostantól vegetáriánusok vagyunk.” Ott álltam a húsos ételekkel, és úgy éreztem magam, mint egy bohóc. Gábor csak lesütötte a szemét.

Az este végén Anna félrehívta Gábort a konyhába. Hallottam a suttogásukat:
– Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget! – mondta Anna.
– De hát anyám… – kezdte Gábor.
– Vagy én, vagy ő! – csattant fel Anna.

Aznap este Gáborék korán elmentek. Azóta nem láttam őket együtt nálam.

Az évek teltek. Néha kaptam egy-egy üzenetet Gábortól: „Boldog születésnapot!” vagy „Jól vagyunk.” De telefonhívás? Látogatás? Semmi. Próbáltam keresni őt, de Anna mindig közbelépett. Egyszer még azt is mondta: „Ilona néni, kérem, ne zavarja Gábort munka közben.” Akkor értettem meg: elveszítettem őt.

Most itt ülök a hetvenedik születésnapom előtt pár nappal. A lakás csendesebb, mint valaha. A szomszéd Marika néni néha átjön beszélgetni, de ő is csak arról panaszkodik, hogy az unokái mennyire elfoglaltak. Néha azon kapom magam, hogy irigylem őt: legalább vannak unokái.

Sokszor visszagondolok arra, hol rontottam el. Túl sokat vártam el Gábortól? Túl kemény voltam Annával? Miért nem tudtam elfogadni azt az életet, amit választottak? Talán ha kevesebbet kritizálok… Talán ha több szeretetet mutatok… De ezek már csak feltételezések.

Tudom, hogy hibáztam. Túl későn jöttem rá arra is, hogy nem Anna vette el tőlem Gábort – én taszítottam el magamtól azzal, hogy nem tudtam elfogadni őt és az új életét.

Most már csak remélni tudom, hogy egyszer majd megbocsát nekem. Hogy egyszer még felhív és azt mondja: „Anyu, hiányzol.” Addig is itt maradok a csendben és az emlékek között.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány anya ül most egyedül egy üres lakásban? Mit lehet tenni akkor, amikor már késő visszafordítani az időt?