A bátyám és a felesége beköltöztek – most mindenki azt várja, hogy én menjek el

– Nem férünk el így, Anikó! – csattant fel anyám hangja, miközben a nappali közepén állt, kezében egy halom törölközővel. Gábor, a bátyám, épp akkor cipelte be Dóra bőröndjét a folyosóról. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha egy láthatatlan huzal feszülne mindannyiunk között.

Én ott ültem a konyhaasztalnál, egy csésze kihűlt teával. A szívem hevesen vert, ahogy hallgattam a vitát. Tudtam, hogy ez az egész rám fog hárulni. Mindig rám hárul minden.

– Majd megoldjuk valahogy – mondta Gábor, és rám nézett. – Anikó, te úgyis sokat vagy Zsófival, nem? Aludhatnál nála pár hétig.

Zsófi a legjobb barátnőm volt, de nem akartam ráakaszkodni. Ez az én otthonom is volt. Mégis, ahogy apám is rám emelte a tekintetét, éreztem: már eldöntötték helyettem.

– Nem lehetne inkább… – kezdtem halkan, de anyám félbeszakított.

– Nézd, Gáborék most bajban vannak. Elvesztették az albérletüket, Dóra babát vár. Nekik nagyobb szükségük van a helyre.

Aztán csend lett. Csak a hűtő zúgott kitartóan. Azt hiszem, akkor tört el bennem valami.

Aznap este Dóra sírt a fürdőben. Hallottam a halk szipogást az ajtón keresztül. Próbáltam nem odafigyelni, de lehetetlen volt. Aztán Gábor is odament hozzá, suttogtak valamit egymásnak.

Később anyám bejött hozzám.

– Anikó, kérlek… csak egy kis időre. Tudod, mennyire szeretlek titeket mindketten. De most Gáboréknak kell segítenünk.

– És nekem ki segít? – kérdeztem halkan.

Anyám nem válaszolt. Csak megsimogatta a hajam és kiment.

A következő napokban minden egyre szűkebb lett. A fürdőszobára várni kellett, a konyhában egymás lábára léptünk. Dóra reggelente rosszul volt, Gábor idegesen járkált fel-alá. Apám csak újságot olvasott és hallgatott.

Egy este Zsófi felhívott:

– Gyere át hozzám pár napra! Nálunk úgyis üres a vendégszoba.

Elmentem hozzá, de ott sem találtam nyugalmat. Folyton azon járt az eszem: miért nekem kell mindig alkalmazkodni? Miért természetes az mindenkinek, hogy én vagyok az, aki félreáll?

Egy hét után visszamentem. A lakásban még nagyobb volt a káosz. Gábor és Dóra összevesztek valamin – talán azon, hogy ki használja előbb a mosógépet. Anyám sírt a konyhában.

– Ez így nem mehet tovább! – kiabált Gábor.

– Akkor menjetek el ti! – vágtam vissza dühösen.

Mindenki rám nézett. Apám letette az újságot.

– Anikó… – kezdte csendesen. – Tudod jól, hogy ez nem ilyen egyszerű.

– De nekem sem az! – kiáltottam. – Én is itt lakom! Nekem is jogom van otthon lenni!

Dóra sírva fakadt. Anyám átölelte őt. Én csak álltam ott, és úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem Zsófihoz újra. Napokig nem beszéltem senkivel otthonról. Zsófi próbált vigasztalni:

– Tudod, hogy nem vagy önző? Csak végre magadra gondolsz egy kicsit.

De bűntudatom volt. Mintha cserbenhagytam volna mindenkit.

Egy hét múlva anyám felhívott:

– Anikó, kérlek gyere haza beszélni! Nem akarjuk, hogy így legyen köztünk.

Hazamentem. A nappaliban mindenki ott ült. Gábor bocsánatot kért:

– Sajnálom, hogy rád toltuk ezt az egészet. Csak annyira kétségbeestünk…

Dóra is megszólalt:

– Nem akartuk elvenni tőled az otthonodat.

Anyám sírt megint. Apám csak annyit mondott:

– Család vagyunk. Meg kell tanulnunk együtt élni – vagy legalábbis tisztelni egymást.

Végül abban maradtunk: mindenkinek lesz egy saját kis sarka a lakásban. Megpróbáljuk jobban beosztani az időt és a helyet. Nem volt tökéletes megoldás, de legalább beszéltünk róla.

Azóta is nehéz együtt élni így öten egy kétszobás lakásban Budapesten. Néha úgy érzem, megfulladok ebben a zsúfoltságban és az elvárásokban. De legalább már nem vagyok teljesen láthatatlan.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hányan kényszerülnek háttérbe szorulni a család kedvéért? Ti mit tennétek a helyemben?