„Ha szeretsz, mint a lányom, hagyd ott őt!” – Egy anya árnyékában
„Ha szeretsz, mint a lányom, hagyd ott őt! Különben soha többé nem látsz!” – ordította anyám, Viktória, miközben a nappali közepén állt, remegő kézzel szorítva a telefonomat. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, mintha egy pillanat alatt minden megváltozott volna. A szobában fojtogató volt a csend, csak az ő zihálása hallatszott.
– Anya, kérlek… – próbáltam halkan szólni, de a hangom elcsuklott. – Gergő nem rossz ember. Szeretem őt.
– Nem érdekel! – vágott közbe. – Ő tönkre fog tenni téged! Én csak jót akarok neked! Tudod jól, mennyit dolgoztam érted! Hogy ne kelljen úgy élned, mint nekem…
Gyerekkorom óta minden lépésemről beszámoltattak. Ha később értem haza az iskolából, már csörgött is a telefonom: „Hol vagy? Kivel vagy? Mit csinálsz?” A barátnőim mindig csodálkoztak, hogy anyám mennyire mindent tudni akar rólam. Egyszerűen nem értették, miért nem mehetek el velük moziba csak úgy spontán. Nekem ez volt a normális.
Apám régen elhagyott minket. Anyám szerint „gyenge ember” volt, aki nem bírta elviselni az élet nehézségeit. Azóta minden energiáját rám fordította. Mindig azt mondta: „Te vagy az én mindenem.” De néha úgy éreztem, hogy ez inkább teher, mint áldás.
Gergőt az egyetemen ismertem meg. Ő volt az első fiú, akivel igazán beszélgetni tudtam magamról, az álmaimról. Együtt sétáltunk a Margitszigeten, nevettünk a régi padokon ülve, és úgy éreztem, végre valaki tényleg lát engem – nem csak azt a lányt, akit anyám látni akar.
Az első hónapokban titokban találkoztunk. Tudtam, hogy anyám nem örülne neki. De amikor először bemutattam neki Gergőt, már az első pillanatban megfagyott a levegő. Anyám végigmérte őt tetőtől talpig.
– És te… mit dolgozol? – kérdezte gyanakvóan.
– Informatikus vagyok – felelte Gergő udvariasan.
– Informatikus… – ismételte anyám gúnyosan. – Az nem igazi munka. Az én lányomnak orvos vagy ügyvéd való.
Gergő zavartan mosolygott. Én pedig szégyelltem magam. Aznap este anyám órákig sorolta, miért nem való hozzám Gergő: „Nincs rendes családja! Nincs jövője! Csak kihasznál!”
A következő hetekben minden egyes találkozásunk után kihallgatott: „Miről beszélgettetek? Hol voltatok? Biztos nem ivott? Nem dohányzik? Nem akar rád erőltetni semmit?”
Egy este Gergővel sétáltunk a Duna-parton. Megálltunk a Lánchídnál, és ő megfogta a kezem.
– Meddig bírod még ezt? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… – suttogtam. – Néha úgy érzem, megfulladok.
– Szeretlek. De nem akarom, hogy miattam veszekedj az anyáddal.
Hazafelé menet már várt rám anyám a konyhában. Az asztalon ott volt a telefonom.
– Ki írta ezt az üzenetet? – kérdezte hidegen.
– Gergő… – feleltem félve.
– Ha szeretsz engem, mint az anyádat… hagyd ott őt! Különben soha többé nem látsz!
A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hogy lehet választani egy anya és a szerelem között? Hogy lehet eldönteni, kihez tartozom igazán?
Aznap este órákig ültem az ágyamon. Hallottam anyám sírását a másik szobából. Tudtam, hogy fél attól, hogy elveszít engem is – ahogy apámat is elvesztette. De én is féltem: attól, hogy sosem lehetek önmagam.
Másnap reggel anyám úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Reggelit készített nekem: rántotta friss petrezselyemmel, ahogy szeretem. De a csend köztünk mindent elmondott.
Az egyetemen Gergő várt rám.
– Döntöttél? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… Anyám azt mondta…
– Tudom – vágott közbe Gergő. – De ez a te életed is. Nem élhetsz örökké az ő árnyékában.
Aznap este újra összevesztünk anyámmal. Ordítottunk egymással:
– Te sosem értettél meg engem! – kiabáltam.
– Mert te sosem hallgatsz rám! – válaszolta könnyes szemmel.
– Nem akarok úgy élni, mint te! Félelemben!
Anyám összeomlott. Leült a földre és zokogott:
– Én csak azt akarom, hogy boldog legyél…
– Akkor engedj el! – suttogtam.
Hetekig tartott a hidegháború köztünk. Gergő türelmesen várt rám minden nap az egyetem előtt. Anyám pedig minden este sírt. Végül egy este leült mellém:
– Félek attól, hogy ha elengeded a kezem… örökre elveszítelek.
– Anya… én mindig itt leszek neked. De nekem is kell egy saját élet.
Nem volt könnyű út. Még most is vannak napok, amikor anyám hívogat és aggódik minden apróság miatt. De lassan megtanuljuk egymást elengedni.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre jó lánya valakinek és önmaga is? Vagy mindig választanunk kell? Ti mit tennétek a helyemben?