Bocsánat a sötétségben – Egy apa harca a megbocsátással

– Nem! – ordítottam, miközben a mentősök Emesét próbálták újraéleszteni az aszfalton. A szirénák hangja összemosódott a fejemben visszhangzó sikolyommal. A feleségem, Ágnes, mellettem roskadt térdre, arcát a kezeibe temette. Az egész utca néma volt, csak a mentősök utasításai és a vér szaga töltötte be a levegőt.

Aznap délután Emese biciklivel indult át a zebrán. Mindig mondtam neki, hogy nézzen körül, de most valahogy mégis megtörtént a baj. Egy fiatal fiú, Gergő, túl gyorsan hajtott, és nem vette észre időben. A kocsi csikorgó fékkel állt meg, de már késő volt. Emese mozdulatlanul feküdt, én pedig csak álltam ott, bénultan, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

A temetésen az egész falu ott volt. Mindenki ismert minket, Emesét különösen szerették – mindig mosolygott, mindenkit megölelt. A ravatalnál állva azt éreztem, hogy soha többé nem tudok levegőt venni. Ágnes keze remegett az enyémben. Az anyósom sírva ölelte magához Ágnest, miközben én csak bámultam a koporsót. A pap szavai elmosódtak; csak egy mondat maradt meg bennem: „Isten megbocsát mindenkinek.”

Az első hetekben minden reggel úgy ébredtem, mintha valaki mellkason vágott volna. Ágnes bezárkózott a hálószobába, alig evett, alig szólt hozzám. Én pedig naponta újra és újra lejátszottam fejben a balesetet: mi lett volna, ha később indulunk el? Ha én kísérem át? Ha Gergő nem ül autóba aznap?

Egy este kopogtak. Kinyitottam az ajtót, és ott állt Gergő az anyjával. A fiú arca sápadt volt, szeme vörös a sírástól. Az anyja remegő hangon kérdezte:
– Sándor, beszélhetnénk?

Nem akartam beengedni őket. Minden porcikámban ott lüktetett a harag – miért pont az én lányom? De valami mégis azt súgta: hallgassam meg őket.

Gergő zokogva mondta:
– Bocsánatot szeretnék kérni… Nem tudom visszacsinálni… Nem tudok aludni…

Az anyja is sírt:
– Ő is tönkrement belül… Kérlek, ne gyűlöld őt örökre…

Nem szóltam semmit. Csak néztem Gergőt: egy gyerek volt ő is, aki hibázott. Láttam rajta a bűntudatot, az összetörtséget. Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Ágnes halk sírását. Vajon mit tenne Emese? Ő mindig megbocsátott mindenkinek – még annak is, aki elvette tőle a kedvenc játékát.

Másnap reggel leültem Ágnessel.
– Nem tudom tovább így élni – mondtam halkan. – A harag felemészt.
– Hogy tudnál megbocsátani annak, aki elvette tőlünk Emesét? – kérdezte Ágnes megtörten.
– Nem neki bocsátok meg… Magamnak kell megbocsátanom, hogy tovább tudjak élni.

Hetek teltek el. A faluban sokan suttogtak: „Sándorék biztosan perelnek majd.” Mások azt mondták: „Gergőt el kell ítélni!” De én nem akartam bosszút. Egy este elmentem Gergőékhez. Leültem vele szemben.
– Hibáztál – mondtam neki. – De mindannyian hibázunk néha. Én sem voltam mindig jó apa…
Gergő csak sírt.
– Megbocsátok neked – mondtam végül. – Nem azért, mert könnyű… hanem mert muszáj tovább élnünk.

A falu megdöbbent. Sokan azt mondták: „Sándor megőrült.” Mások csendben vállon veregettek a boltban. Ágnes eleinte nem értette meg döntésemet; hónapokig nem beszéltünk erről. Egy nap azonban odajött hozzám és csak annyit mondott:
– Talán igazad van… Talán Emese is ezt akarná.

Azóta minden nap próbálok úgy élni, hogy Emese büszke lenne rám. Néha még most is hallom a nevetését a kertben, érzem az ölelését esténként. A fájdalom sosem múlik el teljesen – de megtanultam együtt élni vele.

Vajon tényleg lehet megbocsátani annak, aki elvette tőlünk azt, akit a legjobban szerettünk? Vagy csak hazudunk magunknak, hogy könnyebb legyen élni? Ti mit tennétek a helyemben?