Szomszédokból árulók: Egy barátság vége a panelrengetegben

– Te, Zoli, hallod ezt? – suttogta feleségem, Anna, miközben a falon keresztül áthallatszott Réka és Gábor veszekedése. Az éjszaka közepén voltunk, a panelház vékony falai minden titkot elárultak. A szívem összeszorult, mert tudtam, hogy másnap úgyis átjönnek hozzánk, mintha mi sem történt volna. Réka mindig mosolygott, Gábor pedig hozta a söröket, mintha a világ legboldogabb emberei lennének.

Egy évvel azután költöztünk ide, hogy összeházasodtunk Annával. A panelházban mindenki ismerte egymást, de igazán csak Rékával és Gáborral lettünk közeli barátok. Együtt grilleztünk a gangon, közösen néztük a Fradi meccseket, sőt, még a karácsonyt is együtt ünnepeltük. Olyanok voltunk, mint egy nagy család – legalábbis azt hittem.

Az első repedés akkor jelent meg, amikor Anna elvesztette a munkáját. Réka azonnal áthozott egy tál meleg levest, Gábor pedig segített önéletrajzot írni. Hálásak voltunk nekik, és úgy éreztük, rájuk mindig számíthatunk. De ahogy teltek a hónapok, valami megváltozott. Egyre többször hallottuk, ahogy Réka telefonon beszélget valakivel – néha túl halkan ahhoz, hogy értsem, néha viszont elég hangosan ahhoz, hogy tudjam: rólunk van szó.

Egyik este Anna sírva jött haza a közös lépcsőházból.
– Zoli, képzeld el, Réka azt mondta Marikának, hogy mi csak kihasználjuk őket! Hogy mindig csak kérünk, de soha nem adunk vissza semmit!

Nem akartam elhinni. Hiszen mi is segítettünk nekik: amikor Gábor eltörte a lábát, én vittem le a szemetet hetekig; amikor Réka anyukája kórházba került, Anna főzött nekik. Mégis… valami megváltozott.

A következő hetekben egyre feszültebb lett köztünk a légkör. Réka és Gábor már nem hívtak át annyiszor, és ha mi kopogtattunk náluk, gyakran csak annyit mondtak: „Most nem alkalmas.” Egy este azonban minden kiderült.

A házban lakó idős néni, Marika néni becsöngetett hozzánk.
– Drágáim, ne haragudjatok, de muszáj elmondanom… Réka azt terjeszti rólatok, hogy ti loptátok el a pincéből a biciklijüket! – mondta remegő hangon.

Először csak néztem Annára. Aztán dühösen átmentem hozzájuk. Gábor nyitott ajtót.
– Mi ez az egész? – kérdeztem remegő hangon. – Miért mondjátok azt mindenkinek, hogy mi loptuk el a biciklit?

Gábor lesütötte a szemét.
– Nézd, Zoli… valakinek el kellett vinni a balhét. Nekünk most nagyon kell az új biztosítási pénz…

Anna mögöttem zokogni kezdett.
– Ti tényleg azt hiszitek rólunk, hogy képesek lennénk ilyesmire? – kérdezte.

Réka csak vállat vont.
– Sajnálom. Ez most így alakult.

Aznap este órákig ültünk Annával a konyhában. A panelház csendje most nyomasztóbb volt, mint valaha. A barátságunk véget ért – nemcsak velük, hanem az egész házzal. Mindenki elhitte a történetet. A liftben már nem köszöntek vissza, Marika néni is csak lesütött szemmel ment el mellettünk.

Hetekig nem mertem kimenni a lépcsőházba. Anna depressziós lett; én is elvesztettem az állásomat. Az egész életünk darabokra hullott egy hazugság miatt. Próbáltam beszélni Rékával és Gáborral, de ők már más társaságban mozogtak – mintha soha nem is lettünk volna barátok.

Egy nap azonban minden megváltozott. A ház biztonsági kameráján meglátták az igazi tolvajt: egy idegen férfit, aki betört a pincébe. Marika néni sírva jött át hozzánk bocsánatot kérni.
– Drágáim, annyira sajnálom… Nem tudtam, hogy hazudtak nektek.

De addigra már késő volt. A bizalom eltűnt; Anna már nem akart itt élni. Elköltöztünk egy másik kerületbe – új életet kezdtünk.

Most is gyakran eszembe jutnak azok az esték a gangon, amikor még hittük: a szomszédság lehet család is. Vajon tényleg ennyire könnyű elveszíteni mindent egyetlen hazugság miatt? Vagy csak mi voltunk túl naivak?