Amit a tehetetlenség tanított: Egy magyar család története anyósom betegsége árnyékában
– Nem fogom hagyni, hogy mindent tönkretegyen! – csattant fel Gábor hangja a konyhában, miközben én remegő kézzel próbáltam kinyitni a gyógyszeres dobozt. Az ablakon túl szürke, esős novemberi délután borult a városra, de bennem még sötétebb felhők gyűltek.
Anyósom, Zsófia, a nappaliban feküdt. Az utóbbi hónapokban egyre gyengébb lett. Régen kemény asszony volt, akinek a szava törvény volt a családban. Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, majd idővel elfogad, de sosem lettem elég jó neki. Mindig volt valami megjegyzése: „A pörkölted sosem lesz olyan, mint az enyém volt.” „A gyerekek túl sokat ülnek a gép előtt.” „Gábor, te is elpuhultál mellette.”
Most viszont minden megváltozott. Egy stroke után Zsófia ágyhoz kötött lett. Az orvos azt mondta, hosszú hónapokig tartó ápolás vár rá – és ránk. Gábor dolgozott, a gyerekek iskolába jártak, így rám maradt minden. A fürdetés, az etetés, a gyógyszerek adagolása. És a magányos éjszakák, amikor Zsófia sírását hallgattam a másik szobából.
Az első hetekben még haragudtam rá. Haragudtam, mert most is követelőző volt: „Hozd ide a vizet! Nem így kell betakarni! Hol van a fiam?” De aztán egy este, amikor már mindenki aludt, odamentem hozzá. A szeme vörös volt a sírástól.
– Miért vagy ilyen velem? – kérdeztem halkan.
Zsófia csak nézett rám. Aztán valami megtört benne.
– Mert félek – suttogta. – Mert nem akarom ezt az egészet. Mert nem akarok teher lenni.
Akkor először láttam benne az embert – nem az anyóst, nem a zsarnokot, hanem egy asszonyt, aki retteg attól, hogy elveszíti önmagát.
Onnantól kezdve más lett minden. Próbáltam türelmesebb lenni. Reggelente együtt néztük az ablakon át a kertet, ahol már csak néhány elszáradt rózsa emlékeztetett a nyárra. Néha mesélt a fiatalságáról: hogyan dolgozott a textilgyárban, hogyan nevelte fel egyedül Gábort, amikor az apja meghalt.
De a család többi tagja nem tudott mit kezdeni ezzel az új helyzettel. Gábor egyre többet dolgozott, késő estig bent maradt az irodában. A gyerekek kerülték a nappalit, féltek látni a nagymamát ilyen kiszolgáltatottan.
Egy vasárnap délután aztán robbant a bomba. Gábor hazaért, fáradtan ledobta magát a kanapéra.
– Nem bírom tovább – mondta halkan. – Ez nem élet. Nekünk sem.
– Mit akarsz? – kérdeztem dühösen. – Hogy adjuk be otthonba?
– Nem tudom… De ez így…
Zsófia mindent hallott. Aznap este nem szólt hozzám egy szót sem. Másnap reggel viszont megszorította a kezem.
– Köszönöm – mondta rekedten. – Hogy itt vagy.
Aznap délután bejött hozzánk a szomszédasszony, Ilonka néni.
– Drágám, te teljesen kimerültél! – csóválta a fejét. – Nem lehet ezt egyedül csinálni.
De ki segített volna? Az állami gondozásra hónapokat kellett volna várni, magánápolót nem engedhettünk meg magunknak. A család széthúzott: Gábor testvére Németországban élt, csak néha telefonált.
Aztán egy este Zsófia rosszul lett. Mentőt hívtam, de mire kiértek, már csak annyit mondtak: „Sajnáljuk.”
A temetésen mindenki ott volt. Gábor sírt – először láttam ilyennek. A gyerekek némán álltak mellettem. A rokonság suttogott: „Szegény Zsófia… De jó kezekben volt.”
De utána minden szétesett. Gábor hónapokig magába zárkózott. A gyerekek dühösek voltak rám – szerintük túl sok időt töltöttem a nagymamával és elhanyagoltam őket. A testvérek egymást hibáztatták.
Évek kellettek ahhoz, hogy újra beszélni tudjunk egymással úgy igazán. Hogy ne csak vádaskodjunk vagy hallgassunk.
Most már nincs bennem harag Zsófia iránt. Sőt… néha hiányzik is az erős hangja, az örökös kritizálása. Mert megtanított valamire: arra, hogy az igazi szeretet nem mindig kedves vagy könnyű – néha fájdalmas és nehéz.
Néha azon gondolkodom: ha újrakezdhetném, máshogy csinálnék-e bármit? Vagy tényleg csak így lehetett ezt végigcsinálni? Ti mit tennétek a helyemben?