Hogyan neveltem fel egy lányt, aki mindenkit hibáztat – Éva története az önfelelősség hiányáról
– Anna, kérlek, legalább most mondd el az igazat! – szóltam rá remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögre fülét. A lányom, akit mindig is a világ közepének hittem, most dacosan nézett rám.
– Miért mindig engem hibáztok? Nem én tehetek róla, hogy a tanár utál! – vágta oda, és a szeme villámokat szórt. A szívem összeszorult. Már megint. Már megint mindenki más a hibás.
Emlékszem, amikor Anna kicsi volt, minden este mellé feküdtem az ágyba, meséltem neki, simogattam a haját. Akkor még azt hittem, hogy ha mindig ott vagyok neki, ha minden bánatát elűzöm, akkor boldog lesz. De ahogy nőtt, egyre többször vettem észre: ha valami nem sikerült neki, rögtön másra mutogatott. Ha elesett a játszótéren, a hintát hibáztatta. Ha nem kapott ötöst az iskolában, a tanárt vagy a padtársát okolta.
A férjem, Gábor sokszor szóvá tette:
– Éva, túl sokat véded Annát. Hagyjad már, hadd tanulja meg, hogy néha ő is hibázhat!
De én csak legyintettem. Úgy éreztem, az én dolgom megvédeni őt mindentől. Most már tudom: talán épp ezzel ártottam neki a legtöbbet.
Az igazi törés akkor jött el, amikor Anna középiskolás lett. Egyik este sírva jött haza:
– Kirúgtak az énekkarból! – zokogta.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– A tanár szerint nem figyeltem oda a próbán. De hát nem is lehetett hallani semmit, mert Zsófi folyton beszélt mellettem! – magyarázta hevesen.
Megsimogattam a hátát, próbáltam vigasztalni. De belül már motoszkált bennem valami: vajon tényleg mindig mások miatt történik minden rossz vele?
A családi ebédek is egyre feszültebbek lettek. Anna gyakran összeveszett az öccsével, Márkkal.
– Márk direkt kiborította a narancslevet! – kiabálta egyszer.
– Nem igaz! – tiltakozott Márk. – Te lökted meg a poharat!
Gábor rám nézett jelentőségteljesen. Éreztem a tekintetében a vádat: „Látod?”
Az évek teltek. Anna egyetemre ment Budapestre. Reméltem, hogy a nagyváros majd megtanítja önállóságra és felelősségvállalásra. De minden telefonbeszélgetésünk ugyanazt a mintát követte:
– Anya, nem tudom befejezni a beadandót időben, mert a lakótársam folyton hangoskodik! – panaszkodott.
– Próbáltál vele beszélni? – kérdeztem óvatosan.
– Minek? Úgysem értené meg! – vágta rá sértetten.
Egyre ritkábban hívott. Amikor hazajött látogatóba, feszültség lengte be a lakást. Gábor már alig szólt hozzá. Én próbáltam közvetíteni közöttük, de csak még jobban összekuszálódtak a szálak.
Egyik este Anna sírva tört ki:
– Ti sosem értetek meg! Mindig engem hibáztok mindenért!
– Anna, mi csak azt szeretnénk, ha néha belátnád: te is hibázhatsz! – mondtam halkan.
– De hát én mindig csak jót akarok! – zokogta.
Ott ültem vele szemben, és hirtelen rádöbbentem: talán sosem tanítottam meg neki igazán, hogy a hibák nem ellenségek. Hogy néha be kell ismerni őket ahhoz, hogy fejlődni tudjunk.
Azóta sokszor gondolkodom azon: hol rontottam el? Túl sokat védtem? Túl keveset követeltem? Vajon lehet-e még változtatni felnőttként?
Most is itt ülök a konyhában egyedül, hallgatom az óraketyegést és azon tűnődöm: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hány szülő érzi magát tehetetlennek? És vajon Anna egyszer majd képes lesz-e szembenézni önmagával?
„Lehet még változtatni azon, amit éveken át rosszul csináltunk? Vagy vannak sebek, amik örökre velünk maradnak?”