Az elnyelt autó – Egy budapesti éjszaka árnyékában

– Te normális vagy, Márk? – csattant fel anya hangja a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy apa dühösen csapkodja az asztalt. – Hányszor mondtam már, hogy ne parkolj a rakparton, főleg ilyenkor, amikor minden híradó az áradásról beszél?

A kezem remegett, ahogy a Margit híd lábánál álltam, és néztem, ahogy a kék Suzuki Swift-emet lassan elnyeli a Duna. A víz mohón kúszott fel az autó oldalán, mintha csak bosszút akarna állni minden felelőtlen emberi döntésért. A rendőrök már ott voltak, sárga szalaggal zárták le a területet, és mindenki engem nézett – azt a huszonöt éves srácot, aki azt hitte, hogy egy óra alatt semmi baj nem történhet.

– Anya, csak egy pillanatra ugrottam be a barátaimhoz a Pozsonyi útra. Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan jön fel a víz… – próbáltam magyarázkodni, de tudtam, hogy nincs mentség. A családi autó volt az egyetlen, amit még nem sikerült összetörnöm vagy összekarcolnom az elmúlt években.

A rendőr odalépett hozzám. – Az öné az a Suzuki? – kérdezte szigorúan.

Bólintottam. – Igen, sajnos.

– Tudja, hogy tilos volt ott parkolni? – folytatta. – És most nemcsak a saját autóját veszítette el, hanem komoly bírságra is számíthat.

A hangja hideg volt és tárgyilagos. Nem volt benne semmi együttérzés. Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik: egy idős néni fejcsóválva suttogott valamit a férjének, egy fiatal pár pedig halkan nevetett rajtam. Mintha mindenki csak arra várt volna, hogy hibázzak.

Ahogy néztem az autómat, eszembe jutottak apa szavai: „Márk, egyszer még nagy bajba kevered magad ezzel a könnyelműséggel.” Most itt voltam, egyedül a rakparton, és minden szó igaznak bizonyult.

A barátaim közben üzenetekkel bombáztak:

„Mi történt? Láttuk a hírekben!” – írta Zsófi.

„Húzzál el onnan, mielőtt még nagyobb baj lesz!” – tanácsolta Gergő.

De én csak álltam ott, mintha gyökeret vertem volna. A Duna vize egyre magasabbra ért, és az autóm lassan eltűnt a habok között. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha nemcsak az autót veszíteném el, hanem valami sokkal fontosabbat is: a családom bizalmát.

Este otthon már várt rám a vihar. Apa az ajtóban állt keresztbe tett karral.

– Ez volt az utolsó csepp! – kiabálta. – Hányszor mondtuk már neked? Most mit csináljunk autó nélkül? Hogy megyek holnap dolgozni? És anyád?

Anya sírt. Nem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a fáradt szemekkel. A húgom, Lilla is ott állt az ajtóban, és láttam rajta: most végleg elvesztettem előtte is minden hitelességemet.

– Sajnálom… – suttogtam.

– A sajnálatod nem hozza vissza az autót! – vágott vissza apa.

Aznap este nem vacsoráztunk együtt. Mindenki bezárkózott a saját szobájába. Én pedig ültem az ágyamon és bámultam a plafont. Vajon tényleg ennyire felelőtlen vagyok? Vagy csak egyszerűen peches?

Másnap reggel már ott volt a csekk: 80 ezer forint bírság. Az autó totálkáros lett. Apa szó nélkül tette le elém az asztalra.

– Ezt te fizeted ki – mondta halkan.

Munkahelyemre gyalog mentem. Az irodában mindenki tudta már: „Na mi van Márk, úsztatod az autót?” – viccelődött Balázs. Próbáltam mosolyogni, de belül szégyelltem magam. Mindenki hibázik néha, de én most úgy éreztem, mintha mindenki csak engem figyelne.

A napok teltek. Otthon feszültség uralkodott. Anya alig szólt hozzám. Apa csak akkor beszélt velem, ha muszáj volt. Lilla kerülte a tekintetemet.

Egy este leültem anyával.

– Anya… tényleg ennyire csalódtatok bennem?

Sokáig hallgatott. Aztán megsimogatta a kezem.

– Nem benned csalódtunk, Márk. Csak féltünk téged. Mindig azt akarjuk, hogy tanulj a hibáidból. De néha úgy tűnik, mintha nem értenéd meg…

– Most már értem – mondtam halkan.

És tényleg értettem. Aznap este először éreztem igazán: felnőttem. Nem azért, mert elvesztettem egy autót vagy mert kifizetek egy bírságot. Hanem mert szembe kellett néznem önmagammal és azokkal, akiket szeretek.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hányan hisszük azt, hogy velünk úgysem történhet meg semmi rossz? És vajon hányan tanulunk végül igazán a hibáinkból?

Talán most jött el az ideje annak is, hogy másképp kezdjek élni. De vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát?