Álomcsalád helyett romos ház és dacos gyermek: Egy anya csendes leépülése

– Már megint szétpakoltad az egész nappalit, Marci! – kiáltottam rá a fiamra, miközben a kanapé mögül előkerült egy félig megrágott kifli és egy összegyűrt rajzlap. A hangom élesebben csengett, mint szerettem volna. Marci rám nézett nagy, barna szemeivel, és egy pillanatra mintha megijedt volna. Aztán dacosan elfordult, és tovább dobálta a játékait.

Ott álltam a romos nappali közepén, körülöttem szétdobált játékok, a falon repedések, a plafonon vízfoltok. A ház, amit két éve vettünk Zolival, az én nagy álmom volt: egy régi parasztház a Pilisben, kerttel, diófával, madárcsicsergéssel. Akkor még azt hittem, csak egy kis felújítás kell, és minden tökéletes lesz. Most viszont minden nap újabb problémát hozott: beázás, penész, csőtörés. És közben Marci is egyre kezelhetetlenebb lett.

Zoli már hajnalban elment dolgozni Budapestre, este pedig hullafáradtan ért haza. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Ha szóba hoztam a ház gondjait vagy Marci viselkedését, csak legyintett:
– Majd kinövi. És a ház… hát, ilyen ez. Majd megoldjuk.
De én már nem tudtam hinni ebben a „majd”-ban.

Anyám gyakran hívott telefonon:
– Kislányom, minek kellett neked ez a vidéki élet? Pesten minden közelebb van, több segítséget is kapnál.
De én makacs voltam. Azt akartam bizonyítani mindenkinek – főleg magamnak –, hogy képes vagyok megteremteni azt az idilli családi életet, amiről mindig álmodtam.

A valóság azonban más volt. Marci háromévesen is alig aludt éjszaka. Dührohamai voltak, ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta. A játszótéren is mindig kilógott: nem akart más gyerekekkel játszani, inkább kavicsokat gyűjtött vagy a bokrok mögé bújt. Az óvónő is aggódva szólt:
– Lehet, hogy érdemes lenne szakemberhez fordulni…

Egyik este Zoli később jött haza a szokásosnál. A vacsora kihűlt az asztalon. Marci hisztizett, én pedig sírva fakadtam a konyhában.
– Nem bírom tovább! – zokogtam. – Ez nem az az élet, amit akartam!
Zoli csak állt némán, aztán leült mellém.
– Sajnálom – mondta halkan. – Én sem tudom, hogy csináljuk tovább.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafonról lassan csöpögött a víz egy vödörbe. Marci nyugtalanul forgolódott mellettem az ágyban. Éreztem, ahogy a szorongás lassan szétterjed bennem: mi lesz velünk? Mi lesz Marcival? Mi lesz velem?

Másnap reggel anyám váratlanul beállított hozzánk.
– Elég volt ebből! – jelentette ki határozottan. – Segítek nektek rendbe tenni ezt a házat. És Marcit is elviszem néha magamhoz, hogy pihenhess.

Először tiltakoztam – hiszen én akartam mindent egyedül megoldani –, de végül beleegyeztem. Anyám nekilátott takarítani, főzni, szervezte a mestereket. Én pedig először éreztem azt hónapok óta, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

A következő hetekben lassan javultak a dolgok. A házban újra festettek, kicserélték a csöveket. Marci is mintha nyugodtabb lett volna – talán mert én is kevésbé voltam feszült.

Egyik délután Marci odabújt hozzám.
– Anya… szeretsz még?
Megszorítottam a kis kezét.
– Nagyon szeretlek, kicsim.
– Akkor miért sírsz olyan sokat?
Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt szorosan.

Azóta is vannak nehéz napok. Néha úgy érzem, sosem leszek elég jó anya vagy feleség. Néha irigykedve nézem azokat az anyákat a játszótéren, akik nevetve hintáztatják a gyerekeiket – vajon ők tényleg ilyen boldogok?

De most már tudom: nem kell mindent egyedül csinálnom. És talán nem baj, ha az álmok néha máshogy valósulnak meg, mint ahogy elképzeltük.

Vajon más anyák is érzik ezt a csendes kétségbeesést? Vagy csak én gondolom néha úgy, hogy túl nagyot álmodtam?