Egyedül a Balatonon: Amikor a család haragja mindent eláraszt

– Hogy tehetted ezt velünk, Anna? – anyám hangja remegett a telefonban, mintha épp most tudta volna meg, hogy elárultam az egész családot. A háttérben hallottam apám dühös motyogását, és a húgom, Dóri is beszállt: – Minden évben együtt megyünk nyaralni! Most meg csak úgy eltűnsz?

A Balaton partján ültem, lábamat a vízbe lógattam, és próbáltam nem sírni. Öt éve dolgozom egy budapesti könyvelőirodában. Minden nap ugyanaz: reggel hatkor kelés, villamos, munka, túlóra, fáradt hazatérés. Az egyetem után rám szakadt a diákhitel, a család pedig mindig azt mondta: „Majd ha kifizetted, akkor lesz időd magadra.” Most végre eljött az a pillanat. Az utolsó részletet is befizettem, és úgy éreztem, megérdemlek egy kis szabadságot – egyedül.

Nem akartam nagy ügyet csinálni belőle. Foglaltam egy kis apartmant Szigligeten, vettem egy vonatjegyet, és szóltam anyának: „Idén most kihagyom a közös nyaralást. Szükségem van egy kis csendre.” Azt hittem, megértik majd. Ehelyett kitört a vihar.

– Anna, te mindig csak magadra gondolsz! – kiabálta apám a telefonba. – Mi lesz így a családdal? Hogy néz ez ki? Mit mondjak a rokonoknak?

A szívem összeszorult. Gyerekkoromban mindig én voltam a „jó kislány”, aki mindent megtett a családért. Segítettem anyának főzni, Dórit tanítottam matekra, apának vittem a kávét reggelente. Most először éreztem azt, hogy valamit tényleg csak magamért teszek.

Az első nap furcsa volt. Reggel csend volt, csak a madarak csiripeltek. Nem kellett senkinek reggelit készítenem, nem kellett alkalmazkodnom senkihez. Sétáltam a parton, olvastam egy régi könyvet, amit már évek óta szerettem volna befejezni. Este bort ittam egyedül a teraszon, néztem a naplementét.

A második napon már kezdtem élvezni az egyedüllétet. Egy idős hölgy, Marika néni szólított meg a strandon:
– Egyedül van, kedveském?
– Igen – mosolyogtam rá. – Most először.
– Jól teszi! Néha kell az embernek egy kis magány. Én is mindig vágytam rá, de sosem mertem megtenni.

Marika néni szavai egész nap visszhangoztak bennem. Vajon tényleg bűnt követtem el azzal, hogy magamra gondoltam? Vagy csak végre felnőttem?

Este újra csörgött a telefonom. Dóri írt üzenetet: „Anya sír miattad. Nem tudod elképzelni, mennyire megbántottad.”

Bűntudat kezdett mardosni. Vajon tényleg ilyen önző vagyok? De aztán eszembe jutottak az elmúlt évek: amikor minden hétvégém arról szólt, hogy segítsek otthon; amikor lemondtam a barátaimmal való találkozásról; amikor minden pénzemet félretettem, hogy ne terheljem tovább a családot.

A harmadik napon már nem vettem fel a telefont. Sétáltam a várban, hallgattam a csendet. Egy pillanatra sem éreztem magam magányosnak – inkább felszabadultnak.

Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon miért olyan nehéz elfogadni Magyarországon, hogy valaki néha csak magára gondol? Miért bűn az önállóság? Miért kell mindig mindenkinek megfelelni?

Otthon persze újabb vihar várt. Anyám könnyes szemmel fogadott:
– Azt hittem, legalább nekünk fontos vagy.
– Anya – próbáltam nyugodtan válaszolni –, öt éve mindenemet nektek adtam. Most csak egy hét kellett volna nekem.
– De mi lesz így velünk? – kérdezte apám dacosan.
– Talán most először gondolhatnék magamra is – mondtam halkan.

Dóri csak nézett rám némán. Éreztem rajta is a haragot és az irigységet egyszerre.

Azóta eltelt pár hét. A családom még mindig neheztel rám. Anyám azt mondja, addig nem beszél velem rendesen, amíg bocsánatot nem kérek. De én nem érzem magam hibásnak.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam szeretni magamat is? Ti mit tennétek a helyemben?