Öt évvel ezelőtt kölcsönadtuk az összes megtakarításunkat az anyósoméknak – most a férjem elengedné, de anyám nem hagyja

– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl szürke, esős délután borult a városra, de bennem forrt a düh.

Gábor, a férjem, csak sóhajtott, és a tekintetét lesütötte. – Zsuzsa, ők a szüleim. Tudod, mennyire nehéz helyzetben voltak akkor. Most megint bajban vannak, nem tudják visszafizetni. Nem akarom tovább terhelni őket.

– De ez nem csak a te pénzed volt! – szinte kiabáltam. – Az én GYED-em, az én megtakarításaim is benne voltak. Akkor is mondtam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet odaadni nekik mindent.

Gábor csendben maradt. A csendben csak a falióra kattogása hallatszott. Eszembe jutott az az öt évvel ezelőtti nap, amikor az anyósom, Ilona néni könnyes szemmel állt az ajtónkban.

– Zsuzsikám, Gáborom, csak egy kis segítség kellene – mondta akkor. – A balatonfüredi nyaralóban beázott a tető, ha most nem javíttatjuk meg, tönkremegy minden. Megígérjük, amint tudjuk, visszaadjuk.

Akkor még hittem nekik. Hittem abban, hogy a család segít egymáson. De most, öt évvel később, amikor már két gyerekünk van, és minden forint számít, Gábor egyszerűen elengedné az egészet.

Anyám, Marika néni, persze sosem bocsátotta meg nekem ezt a döntést. Minden alkalommal, amikor találkozunk, szóba hozza.

– Látod, kislányom? Én mondtam neked, hogy ne bízz bennük vakon! Most meg ott álltok pénz nélkül. És mi lesz a gyerekekkel? – kérdezte legutóbb is, miközben a kisfiunkat ringatta.

Próbáltam védeni Gábort és a döntésünket. – Anya, ők tényleg bajban voltak. Nem hagyhattuk őket cserben.

– De magatokat cserbenhagytátok! – vágott vissza anyám.

A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Az anyósomék kerülték a témát, de láttam rajtuk a szégyent és a bűntudatot. Gábor apja, László bácsi egyszer félrehívott.

– Zsuzsa, tudom, hogy haragszol ránk. Igazad van. De hidd el, mindent megpróbáltunk. A nyaraló most sem ér annyit, amennyit ráköltöttünk. Ha lenne miből visszaadni…

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

A legrosszabb azonban az volt, amikor Gáborral kettesben maradtunk esténként. Ő egyre többet hallgatott, én pedig egyre többet sírtam titokban.

– Miért nem érted meg? – kérdeztem tőle egyik este halkan. – Nekem is fontos lenne ez a pénz. Nem akarok újra és újra anyám szemrehányásait hallgatni.

– Tudom – mondta Gábor fáradtan –, de ők már idősek. Anyámnak az a nyaraló az élete értelme. Ha elveszítené… nem tudom, mi lenne vele.

Egyik nap aztán anyám váratlanul beállított hozzánk.

– Beszélni akarok Gáborral – jelentette ki határozottan.

A nappaliban ültek le. Hallottam anyám kemény hangját:

– Fiam, te jó ember vagy. De gondolj Zsuzsára is! Ő is feláldozta magát értetek. Most rajtatok a sor!

Gábor csak annyit mondott: – Megpróbálok beszélni velük még egyszer.

Aznap este leültünk mindannyian: én, Gábor és az anyósomék. Feszült csend volt.

– Ilona néni – kezdtem remegő hangon –, tudom, hogy nehéz helyzetben vannak. De nekünk is szükségünk lenne arra a pénzre. Legalább egy részét vissza tudnák adni?

Ilona néni sírva fakadt.

– Zsuzsikám… ha lenne miből… De László beteg lett tavaly óta, minden pénzünk elment gyógyszerekre és orvosokra.

Gábor megszorította a kezemet.

– Elengedjük – mondta halkan –, nem akarom tovább terhelni magunkat ezzel.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Anyám szavai visszhangoztak bennem: „magatokat cserbenhagytátok”.

Azóta sem tudtam eldönteni: vajon tényleg jobb ember vagyok attól, ha megbocsátok és elengedem? Vagy csak gyenge? Vajon hol húzódik a határ család és önfeladás között?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen adósságot úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?