Az én hibám volt? – Egy család széthullásának története

– Miért nem tudtok végre csendben maradni? – ordítottam le a lépcsőn, miközben anya és apa újra egymásnak estek a nappaliban. A hangjuk visszhangzott a régi zuglói lakás falai között, mintha minden egyes szóval egyre mélyebbre vájták volna a sebeket bennem. Tizenhét éves voltam, és már évek óta csak veszekedést hallottam esténként. A barátaimnak sosem mertem elmondani, mi folyik nálunk. Mindenki azt hitte, nálunk minden rendben – kívülről olyan átlagos családnak tűntünk.

De aznap este valami eltört bennem. Apa hangja kemény volt, szinte rideg: – Ha ennyire zavar, Rebeka, akkor menj a szobádba! Ez nem rád tartozik!

De rám tartozott. Minden rám tartozott. Aznap este, amikor anya sírva jött be hozzám, és azt kérdezte: – Rebeka, szerinted apád szeret még engem? – csak néztem rá. Aztán kimondtam azt, amit hónapok óta tudtam, de sosem mertem hangosan kimondani:

– Anya… láttam apát egy nővel a Városligetben. Nem úgy néztek egymásra, mint barátok.

Anya arca eltorzult. Először nem szólt semmit, csak ült az ágyam szélén, aztán halkan megkérdezte:

– Biztos vagy benne?

Bólintottam. Akkor még azt hittem, hogy ezzel segítek neki. Hogy végre vége lesz a hazugságoknak és a feszültségnek. De nem tudtam, hogy ezzel elindítok valamit, amit már nem lehet visszafordítani.

Másnap reggel anya nem szólt apához. Csak pakolt. Apa próbált beszélni vele, de anya csak annyit mondott: – Kérdezd meg Rebekát.

Aznap délután minden megváltozott. Apa rám nézett, és a szemében először láttam félelmet.

– Mit mondtál anyádnak?

– Az igazat – suttogtam.

Apa csak bólintott. Nem kiabált, nem veszekedett. Egyszerűen csak kiment a lakásból. Este már nem jött haza.

A következő hetekben minden darabokra hullott. Anya ügyvédhez ment, apa albérletbe költözött a XIII. kerületbe. Én pedig ott maradtam a két tűz között. Mindenki engem hibáztatott – legalábbis így éreztem. A nagymama azt mondta: – Kislányom, néha jobb hallgatni. Az igazság néha túl nehéz.

A barátaim közül senki sem értette, miért lettem zárkózottabb. Egyedül Zsófi próbált segíteni:

– Rebeka, te csak őszinte voltál! Nem te tehetsz róla!

De én nem tudtam elhinni. Minden este azon gondolkodtam: mi lett volna, ha hallgatok? Ha nem mondom el anyának? Talán most is együtt lennénk – veszekedve ugyan, de együtt.

A válás gyorsan ment. A bíróságon ültem anya mellett, és hallgattam, ahogy egymásra mutogatnak. Apa egyszer rám nézett, és halkan azt mondta:

– Sajnálom.

De nem tudtam eldönteni, mit sajnál: hogy megcsalta anyát vagy hogy én mindent elmondtam?

Az érettségim napján mindketten ott voltak – külön-külön ültek a tornateremben. Amikor átvettem a bizonyítványomat, anya sírt, apa csak csendben tapsolt. Az ünneplés két külön lakásban zajlott le: először anyával ettünk tortát otthon, aztán apával pizzáztunk a Duna-parton.

Azóta eltelt öt év. Most huszonkét éves vagyok, egyetemista az ELTE-n. Próbáltam feldolgozni mindent – pszichológushoz is jártam egy ideig –, de még mindig ott van bennem a kérdés: vajon tényleg jobb lett így mindenkinek? Anya újra dolgozik, néha randizik is; apa egyedül él, néha hétvégén találkozunk. De sosem lett már igazi családunk újra.

A legnehezebb az ünnepek alatt volt: karácsonykor két helyre kellett mennem, húsvétkor is választani kellett. Mindig úgy éreztem, hogy valaki sérülni fog – akármit is teszek.

Egyszer anya azt mondta nekem:

– Tudom, hogy nehéz volt neked is… De köszönöm, hogy őszinte voltál velem.

De apa sosem beszélt erről velem többet. Csak egyszer mondta ki:

– Néha jobb lett volna nem tudni mindent.

Mostanában egyre többször gondolok arra: vajon tényleg az őszinteség volt a legjobb út? Vagy csak gyáva voltam tovább cipelni a titkot?

Néha irigylem azokat a barátaimat, akiknek még együtt vannak a szülei – még ha veszekednek is néha. De azt is tudom: hazugságban élni sem lett volna könnyebb.

Most itt ülök a kollégiumi szobámban és írom ezt a történetet nektek. Talán valaki közületek is átélte már ezt – vagy épp most áll ilyen döntés előtt.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg jobb mindig kimondani az igazat? Vagy néha jobb hallgatni és remélni, hogy maguktól rendeződnek a dolgok?