Apa újra boldog lett, anya pedig a sötétséggel küzdött – Kié a felelősség?

– Miért nem tudsz egyszerűen örülni annak, hogy végre boldog vagyok? – csattant fel apa, miközben anyám remegő kézzel próbálta elrejteni a könnyeit a vasárnapi húsleves felett. Az asztalnál ültem, a kanalam megállt a levegőben, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából.

– Mert én már nem tudok örülni semminek – suttogta anya, és a hangja olyan törékeny volt, mint egy régi porceláncsésze.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy a családunk – bármennyire is veszekedős és zajos – örökre együtt marad. De azon az estén apa bejelentette, hogy elköltözik. Nem csak úgy egyszerűen; azt is hozzátette, hogy van valaki más az életében. Valaki, aki mellett újra önmaga lehet.

A nevem Gergő. Tizenhat éves vagyok, és ez a történet arról szól, hogyan próbáltam túlélni azt az évet, amikor minden darabokra hullott körülöttem.

Aznap este anya órákig ült mozdulatlanul a konyhában. Én csendben pakoltam el az asztalt, közben hallgattam a hűtő monoton zúgását és anya halk sírását. Apa már nem volt ott. A kabátja hiányzott a fogasról, a cipője sem volt a szőnyegen. Csak az illata maradt a levegőben – valami ismerős és mégis idegen.

A következő hetekben minden reggel ugyanaz a jelenet játszódott le: anya az ágyban feküdt, a redőny leengedve, én pedig próbáltam csendben készülődni az iskolába. Néha azt hittem, alszik, de amikor közelebb mentem, láttam a nyitott szemét – üresen nézett maga elé.

Az iskolában mindenki tudta, mi történt. A barátaim – Zoli és Réka – próbáltak segíteni, de igazából senki sem értette, mi zajlik bennem. Egyik nap Réka odajött hozzám a szünetben:

– Gergő, ha beszélni akarsz róla…

– Nem akarok – vágtam rá túl gyorsan. Aztán bűntudatosan hozzátettem: – Köszi.

Otthon egyre nehezebb lett minden. Anya egyre kevesebbet beszélt, néha napokig ki sem mozdult a szobájából. A házban csend volt és hideg. Apa néha felhívott:

– Hogy vagytok? – kérdezte ilyenkor.

– Anya rosszul van – mondtam mindig ugyanazt.

– Próbálj meg segíteni neki…

De hogyan segítsek valakinek, aki már nem akar élni?

Egyik este váratlanul becsöngetett apa. Egy nő állt mellette – Juditnak hívták. Mosolygott rám, de a mosolya idegen volt. Apa bemutatta:

– Gergő, ő Judit.

– Szia – mondtam halkan.

Apa ragaszkodott hozzá, hogy menjek el velük vacsorázni egy pizzériába. Ott ültem közöttük, hallgattam, ahogy nevetnek valamin, amit én nem értettem viccesnek. Judit kedves volt velem, de minden szava csak azt emlékeztette rám: ő most már apám új családja.

Hazafelé apa megállt velem egy parkolóban.

– Tudom, hogy most nehéz neked… De nekem is jogom van boldognak lenni.

– És anyának? – kérdeztem vissza dühösen.

Apa csak sóhajtott.

Otthon anya nem kérdezte meg, hol voltam. Csak feküdt tovább az ágyban. Egy idő után már nem is próbáltam beszélgetni vele. Az iskolában egyre rosszabbul mentek a jegyeim. Egyik nap behívott az osztályfőnököm:

– Gergő, mi történt veled? Ez nem te vagy…

Nem tudtam válaszolni.

Aztán egy este anya eltűnt otthonról. Mire hazaértem edzésről, csak egy cetli várt az asztalon: „Ne aggódj értem.” A szívem hevesen vert; hívtam apát, aki azonnal átjött. Együtt jártuk végig a környéket, végül a Duna-parton találtuk meg anyát – csak ült a padon és nézte a vizet.

Apa leült mellé.

– Sajnálom – mondta halkan.

Anya nem válaszolt.

Aznap este először láttam apát sírni. Akkor értettem meg igazán: ő sem gonosz. Csak elfáradt abban, hogy mindig másokat tegyen boldoggá maga helyett.

Az idő telt. Anya lassan elkezdett terápiára járni. Néha már mosolygott rám reggelente. Apa ritkábban jött át, de amikor találkoztunk, már nem haragudtam rá annyira.

Egy év telt el azóta. Még mindig fáj minden emlék, de már nem érzem magam annyira elveszettnek. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg apa hibája volt minden? Vagy egyszerűen csak így alakult az életünk?

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaki egyszerre jó apa és boldog ember? És vajon anya valaha újra igazán boldog lesz?