Az igazság ára – Egy családi titok története

– Hogy mondtad? – kérdeztem, miközben a kezem remegett a kilincsen. Az ajtó előtt álltam, a szívem a torkomban dobogott. A nő, akit eddig csak futólag láttam a lépcsőházban, most ott állt előttem, gömbölyödő hassal, és apám lakásának kulcsát forgatta az ujjai között.

– Mondtam, hogy a férjed keres – ismételte meg a szomszéd néni, de a nő csak elmosolyodott.

– Nem a férjem – javította ki halkan. – Hanem az apja.

A világ egy pillanat alatt kifordult a sarkaiból. Apám… és ez a nő… és az a has…

– Te… te várandós vagy? – nyögtem ki végül.

– Igen. És igen, ő az apja – bólintott. – Tudom, hogy ez most furcsa neked. De hidd el, nekem sem könnyű.

A nevem Fruzsina. Huszonöt éves vagyok, egyetem után Budapesten maradtam, albérletben élek, és azt hittem, ismerem az apámat. Anyuval hét éve váltak el, de mindig azt mondták: „Mi barátok maradunk.” Aztán jött ez a nap, amikor minden hazugság felszínre tört.

Egy héttel korábban még minden olyan hétköznapi volt. Apám, Gábor, felhívott:

– Fruzsi, jövő héten elutazom Pécsre egy projektre. A macskát etetnéd? Tudod, hogy csak rád bíznám.

– Persze, apa – feleltem gépiesen. – De miért nem adod oda a kulcsot annak a szomszéd nőnek? Úgyis mindig ott sündörög körülötted.

– Ő… ő mostanában sokat segít nekem – hebegte apám. – De azért örülnék, ha te is ránéznél néha.

Valami furcsa volt a hangjában. Mintha titkolna valamit. De nem kérdeztem tovább.

Aztán jött az a reggel. Felhívtam apámat, de nem vette fel. Írtam neki Messengeren: „Megjöttél már?” Semmi válasz. Délután úgy döntöttem, átmegyek hozzá. A lakás előtt ott állt az idegen nő, akit eddig csak „szomszédnak” hívtam magamban.

– Gábor kórházban van – mondta halkan.

– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Rosszul lett reggel. Elvitték az Uzsoki kórházba. Szívprobléma…

A világ megállt. Azonnal taxiba ültem, remegő kézzel hívtam anyámat:

– Anya, apa kórházban van! Nem tudom, mi van vele!

Anyu hangja is megremegett:

– Megyek én is! Hol találkozunk?

A kórház folyosóján ülve minden perc óráknak tűnt. Végül kijött egy nővér:

– Gábor lánya? – kérdezte.

– Igen! Hogy van?

– Stabilizálták az állapotát. Pihenjenek le egy kicsit, amíg felébred.

Ott ültünk anyával egymás mellett. Aztán megjelent ő – a nő a lépcsőházból –, és leült mellénk. Zavartan nézett ránk.

– Sajnálom… Nem akartam közétek állni… – kezdte halkan.

Anyám arca elfehéredett:

– Maga kicsoda?

A nő mély levegőt vett:

– A nevem Zsófia. Gábor felesége vagyok.

Csend lett. Olyan csend, amiben hallani lehetett a szívverésemet.

– Felesége? – suttogta anyám.

– Igen. Tavaly házasodtunk össze. Tudom, hogy nem volt helyes titkolni… De Gábor félt… Félt attól, hogy Fruzsi megharagszik rá…

A harag forró hulláma öntött el:

– És engem senki nem tartott érdemesnek arra, hogy tudjak róla? Hogy van egy új családom? Hogy lesz egy húgom?

Zsófia szemében könnyek csillogtak:

– Gábor mindennél jobban szeret téged. Csak félt attól, hogy elveszít…

Anyám felállt:

– Ezt most nem tudom feldolgozni…

Éreztem, ahogy minden eddigi bizalmam meginog apámban. Hogy lehetett ilyen gyáva? Miért gondolta, hogy jobb hazudni?

Amikor apám magához tért, először engem keresett a szemével:

– Fruzsi… Kislányom…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és néztem rá:

– Miért nem mondtad el?

Sóhajtott:

– Féltem tőled. Féltem attól, hogy elveszítelek… Hogy azt hiszed, lecseréltelek… De soha nem tudnék nélküled élni.

Könnyek folytak végig az arcomon:

– Évekig hazudtál nekem! Hogy bízzak benned újra?

Apám keze remegett:

– Adj időt… Kérlek…

Azóta hetek teltek el. Zsófia megszülte a húgomat – Emmát –, és én először mentem át hozzájuk látogatóba. A lakásban minden más volt: babaillat, játékok, új élet kezdete.

Apám óvatosan közeledett:

– Fruzsi… Szeretném, ha Emma ismerné a nővérét.

Néztem a kisbabát, aki ártatlanul mosolygott rám. A harag lassan oldódni kezdett bennem.

Zsófia odalépett hozzám:

– Tudom, hogy nehéz neked ez az egész… De szeretném, ha egyszer család lehetnénk mindannyian.

Sóhajtva bólintottam:

– Megpróbálom… De idő kell hozzá.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb volt-e így? Meg lehet bocsátani ekkora hazugságot? Vagy örökre ott marad bennünk ez a törés?